(Egy vita margójára)
szerző: Gideon Peer
Soha nem múló érdemeimre való tekintettel soha, semmilyen kitüntetésben nem részesültem. Eddigi, közepesen hosszú életem során még csak egy picinyke elismerésben, oklevélben, vagy akár elvtársi, később baráti kézfogásban sem. Nem próbálom menteni a menthetetlen, nem kezdek szerecsenmosdatásba, csak megjegyzek egy fontos tényt, ami a fenti kijelentés éléből valamit azért elvesz. Mintegy zárszámadásként: soha, semmilyen pártnak tagja nem voltam, nem vagyok, és nem leszek. Pont.
Ha a fenti kijelentésem bárkit a nagy Lenin szavaira emlékeztet, az kizárólag a véletlenek kiszámíthatatlan összejátszásának következménye.
De ha már pártról, pártokról van szó, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Be kell vallanom, KISZ-tag igenis voltam, de semmi kerületi, városi, vagy ne adj Isten, megyei színvonalon, mindössze az egyszerű mezei, futottak még fajtából.
Nem állítom, hogy a nagy felhajtással átadott kitüntetések során, különösen, ha az pénzjutalommal is járt, egyszer-egyszer nem szorult össze a gyomrom, de nagyon hamar túltettem magam a kellemetlen érzésen, mint az olyan beteg, akit megvéd az immunrendszere, mert idejében kapott védőoltást.
Van és volt bennem annyi egészséges önkritika, hogy amikor kimaradtam egy-egy névsorból – a kitüntettek lajstromából – fel tudtam magamról tételezni, hogy nyilván azért, mert nem érdemeltem meg, munkám, tevékenységem nem érte el a kívánt színvonalat.
De miért voltam immunis, miért nem döntött lelki romokba a csalódás? Miért nem hánykolódtam álmatlanul éjszakákon át az elmaradt elismerést siratóan?
A történet a negyvenes évek végére tehető, akkor edződtem meg, és lettem a damaszkuszi acélnál is keményebb egy egész életre. Pedig mindössze néhány éves voltam, mondjuk öt és hat körül. Életre szóló tanulság birtoklásának talán kicsit kevés, de nem is lehetetlen. Függ a körülményektől.
Vásott kölyökként Debrecen volt a felvonulási területem. Emlékszem, barátaimmal rendszeres vendégei voltunk a Kisállomásnak, ott haladtak át a szerelvények a Szovjetunió felé. A nyitott vagonokban lelőtt repülőgépek roncsai voltak. Azokat dézsmálgattuk, ámbár sok szajré már nem akadt rajta, a szerelvények Németország felől érkeztek, útközben néhány város állomásain már túlhaladtak…
A megmaradt csapágyak kiszerelésére specializáltuk magunkat, további felhasználás céljából. A fából összetákolt rollernek elengedhetetlen tartozéka volt. Talán egyik-másik fiúban felvetődött, hogy rollereink céljából találhatták fel a második világháborút, bár ilyen együgyűek azért nem lehettünk. Elég jól eltájékozódtunk a világban, főleg, korunkhoz képest.
Amikor éppen nem harci bombázókat dézsmálgattunk, a MÉH vállalat körül settenkedtünk. A Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded korszak virágzott éppen, a hulladékgyűjtő telep állandó meglepetést tartogatott. Kapuzárás után tűntünk fel, és játszottuk el a Téli palota ostromát. Megmásztuk a kerítést, a kaput, és már bent is voltunk a csodák birodalmában. Ott fosztogattunk.
Egyik alkalommal, amikor munkába kezdtünk, egy új, nagy halommal találtuk magunkat szemben. Próbálok visszaemlékezni, legalább három méter magas gúla volt. Oda halmozták fel a Horthy-korszak, akkorra már elértéktelenedett, hulladékká érett kitüntetéseit. Beláthatatlan mennyiségben a szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb kitüntetések, plecsnik, érmék, sok-sok kereszttel, koronával, fényes, fehér, piros zománccal, szalagokkal.
A vásott kölykök, akik voltunk, a lágereket megjárt gyerek, aki voltam, felcicomáztuk magunkat a legmagasabb állami kitüntetésekkel, nem eggyel, nem kettővel, hanem, amennyit a nyakunk, és karjaink elbírtak. Hősiességünknek, a haza javára soha el nem évülő tetteinknek se szeri se száma, a népért, a hazáért, rendületlenül, mindörökre…
Nos, azóta az a halom, a dombnyi érem nem megy ki a fejemből: a világ hívságának egy gyerek számára is érthető érthetetlensége.
kép: signum-laudis.hu
