Gideon Peer/ujkelet.live
Kezdjük ezt az írást egy kis fontoskodással, persze az internet segítségére támaszkodva. Hipposz, héber nevén Szuszita, a római birodalom keleti határvidékén, a mai Jordánia, Szíria és Izrael területén lévő tíz város csoportjához, a Dekapoliszhoz tartozott.
Ebből a történeti leírásból halásszunk ki egyetlen szót, mégpedig a héber Szuszitát, amely keresetlen fordításban lovacskát is jelent, de még van egy értelmezése, ami a gépkocsik lóerejére vonatkozik.
Szombat a pihenés napja, de azért gondolkodni szabad, néha még kifejezetten jót is tesz. Az álmodozás is megengedett, az sem baj, ha a régi időkön mélázunk kicsit.
A hetvenes évek elején, amikor már személyes jelenlétünkkel gazdagítottuk az ország lakosságának színvonalát, még jócskán lehetett látni a feltörekvő izraeli autógyártás húzótermékét, a Szuszita autót. Azon kívül, hogy hivatalosan autónak hívták, semmi más nem emlékeztetett arra, hogy az ember gépkocsit lát maga előtt. Az első élmény, ami egyből szembeötlött, és mást nem is nagyon lehetett látni, az autó leírhatatlan csúnyasága. Szóba sem jöhetett, hogy tervezői a külcsínre is adtak volna, motor volt benne – ha jól emlékszem, Ford – ülései voltak, meg kormánya is. Mi kellhetett akkoriban egy izraeli polgárnak, aki olyan szerencsés csillagzat alatt látta meg a napvilágot, hogy Szuszita tulajdonosnak mondhatta magát?
Viszont – és ezt kevesen tudják – a Szuszita volt a világon az első, igazán környezetvédő autó. A maiak meg sem közelíthetik, nem vehetik fel vele a versenyt. Ha kilehelte lelkét, vagy karambol során tönkrement, nem szaporította a roncstelepek állományát, elég volt, ha arra járt egy tevecsorda, egy-kettőre elfogyasztotta az üveggyapotból készült karosszériát. Ha az úrvezető nem figyelt eléggé, még parkolás közben is előfordulhatott, hogy egy teve a kocsijából uzsonnázott.
Amikor új bevándorlóként Beer Shévára érkeztünk, az akkori metropoliszban nem kellett sokáig kutatgatnunk az iránt, hogy magyar származású, horribile dictu, debrecenieket találjunk.
Az már csak hab volt a tortán, hogy a felfedezett házaspárnak a két gyereke mellett valódi, drapp színben tündöklő, kombi Szuszitája is volt.
Meghívtak bennünket egy eilati kirándulásra. Akkor még ismeretlen volt a gépkocsikban – legalábbis az izraeli autógyártás remekeiben – a klímaberendezés, és Eilaton már akkor is jóval több nap sütött, mint amennyi hó esett. Az akkori 40 fok feletti hőmérséklet több volt, mint a mostani, mert ki voltunk téve a természet kénye-kedvének, és csak néha, egy-egy fa gyér árnyéka adott némi feloldozást. Igaz viszont, hogy 45 évvel fiatalabbak voltunk, az pedig mindenképpen előnynek számított.
Hogy egy Szuszita hogyan volt képes leszuszogni Eilatra, most utólag fel nem foghatom. Igaz, a kocsiban – majdnem elhallgattam – volt egy műszaki csoda, még az is lehet, izraeli találmány. A kormányfalon, a sofőrrel szemben felcsavaroztak egy kisméretű ventilátort, ami direkt erre a célra készült. Akinek ilyen levegőkavarója volt, nyilván immunisnak érezhette magát a beáramló hővel szemben. Mert a hő jött, mintha dézsából öntötték volna. Becsukni nem lehetett az ablakot, az egyenértékű lett volna egy halálos ítélettel.
Eilatra érve – gondolhatná a mai olvasó – véget értek a megpróbáltatások, bevonultunk a kellemesen lehűtött szállodába.
Hát nem. Kikötöttük a lovacskát, a kombi részéből elővettük a sátrak rúdjait és alkatrészeit, és felállítottuk szállásunkat, ahol három-négy napot eltöltöttünk. Direkt szerencse, hogy Eilat a Vörös-tenger partján fekszik, és a vizét már akkor is – tekintet nélkül az ország gazdasági helyzetére – hűtötték, gőzerővel.
A visszafelé út sem volt gördülékenyebb. arra külön vigyáztunk, hogy a tevecsordákat nagy ívben elkerüljük, már csak azért is, mert eltökélt szándékunk volt, hogy vissza is érkezünk Beer Shévára.
Hazudnék, ha azt mondanám, a város nem fogadott forró szeretettel. Épületünket az ötvenes években, az akkori nagy bevándorlási hullám során húzták fel, egy nap alatt öntötték ki betonból. Ezeknek a lakásoknak az volt a soha el nem hervadó érdemük, hogy nyáron hihetetlenül felforrósodtak, télen pedig jégveremmé váltak. A földkerekségen pedig nem lehetett találni egyetlen olyan zsidó koponyát sem, amely ezt az irányt képes lett volna visszájára fordítani.
Aztán, idővel a Szuszita kiment a divatból, vele együtt nagyjából az izraeli autógyártás is odakozmált. Azóta légkondicionált Forddal, KIA-val, Citroennel, Mercedesszel és egyebekkel kell beérnünk.
Hogy mit szólnak a tevék az autóiparban bekövetkezett negatív változáshoz, jobb, ha nem kérdezzük…
Kiemelt fotó: illusztráció: Retro/szuszita. Forrás: internet
