szerző: Halász András
28.
Azt biztosan tudom, szeretem a velem szemben ülő férfit. Szívesen leélném vele az életemet. De hogy feltárjak előtte mindent, ami korábban történt velem: Thomast, a német férfit, a jóképűt, akivel Krétán szerelmeskedtem, és sorban, mind a többit, erre nem vagyok hajlandó, döntötte el magában Saci. Valami azt súgta, vannak dolgok, amelyek senkire sem tartoznak, azok kizárólag az ő emlékei. De akkor mit tegyek? Valamit mondanom kell, nem vághatom az arcába, hogy meggondoltam magam, ezek a dolgok nem tartoznak rá. Nincs mese, zárta le magában a kérdést, rögtönöznöm kell. Valamilyen szívszorító mesét kell előadnom, amely alkalmas lesz, hogy elszomorítsam és elgondolkoztassam.
– Nagyon szép gyerekkorom volt. A szüleim mindent megtettek, hogy kiváló tanuló legyek. Ha kellett, tanárokat fogadtak, mindenhová, kiállításokra, múzeumokba cipeltek. Színházbérletünk is volt, hangversenyekre jártunk. Egészen az érettségiig, ha hiszed, ha nem, egyetlen fiú barátom sem volt. Minden időmet lekötötte a tanulás, és az egyetemre való felkészülés. Aztán, amikor elsőre felvettek, a szüleim elküldtek Ciprusra pihenni. Fantasztikus élmény volt. Kezdve attól, hogy egyedül utaztam, és angolul kellett beszélnem.
Sarolta egy pillanatra elnémult. Látszott rajta, mennyire felkavarta a múlt felidézése.
– Ott ismerkedtem meg első szerelemmel, a nagy ő-vel, aki angol egyetemista volt. Vöröses szőke haj, magas, kisportolt alkat, szóval minden kellék megvolt benne, hogy teljesen belezúgjak. Nem tagadom, gyönyörű hetet töltöttünk el együtt, sohasem fogom elfelejteni. Amikor elbúcsúztunk, azt mondta, megpróbálja elintézni, hogy kimenjek Londonba tanulni. El tudod képzelni, hogy egy fülig szerelmes, tizenkilenc éves lány mit érzett és gondolt ilyen lehetőséget hallva? Tele vággyal és hittel, hogy az egyetemi tanulmányaimat Londonban fogom elkezdeni, értem haza. A szüleim azonnal tudták, nyilván meglátszott rajtam, valami nagyon fontos történt velem. Ahogy addig, most is mindent elmondtam nekik. Láttam az arcukon a megdöbbenést. A nélkül döntöttem a tanulmányaimról, hogy velük megbeszéltem volna. Drága apám elkezdett kérdéseket feltenni. Biztos vagy benne, hogy kapsz útlevelet? Kik a szülei a fiatalembernek? Hol laknak? Mi a telefonszámuk? És így tovább. Szégyenszemre, egyik kérdésére sem tudtam válaszolni. Buta liba voltam, akinek elvették a szüzességét, és nyakig szerelmes lett az első fiújába. Nos, nem ragozom tovább, nagyon gyorsan kiderült, az egész londoni tanulásból egy szó sem volt igaz. A fiú nem jelentkezett, soha többet nem hallottam felőle.
– Így, utólag, annyira nevetségesnek tűnik az egész történet. De akkor, minden halálosan komoly volt. Több hétig nem lehetett velem beszélni. Nem ettem, nem mozdultam ki otthonról. A szüleim már azt fontolgatták, bedugnak a pszichiátriai osztályra. Közben elkezdődött az egyetem. Valahogy erőt vettem magamon, és elmentem az első órákra. Onnantól kezdve csak a kémia érdekelt, úgy éreztem, végeztem a férfiakkal. És később, ha voltak is hébe-hóba kapcsolataim, azokra mindig ránehezedett a ciprusi fiúm emléke. Te vagy az első, akinél nem jutott eszembe az első szerelem. Már nem hasonlítottalak hozzá, úgy tudtalak megszeretni, amilyen vagy, és nem amilyennek én akartalak látni.
Soltész felemelte Saci kezét az asztalról, és megcsókolta.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál. Éreztem, valamilyen fontos és meghatározó élmény történt veled a múltban, amivel nehezen tudsz megbirkózni. Ugye neked is jobb, hogy végre elmondtad? – kérdezte Laci.
– Hát persze, – sóhajtott fel Saci. Örült, hogy sikerült a valóságot és a képzeletet úgy vegyítenie, hogy hihető történet kerekedett belőle. És amit a legfontosabbnak tartott: Soltész végre megnyugszik, mert fellebbent a fátyol az ő „nagy titkáról”.
– Ha már a múltban vájkálunk. Azt is elmesélhetnéd, hogyan kerültél a Céghez. Mikor történt? – nézett kérdően Laci Saroltára.
– Erről nem beszélhetek. És nagyon kérlek, te se beszélj erről senkinek. Még akkor se, ha valaki a Cégből kérdezné. Sohasem tudhatod, nem azért teszik-e, hogy leellenőrizzenek. De ha már itt tartunk. Mi lenne, ha kihasználnánk az időt, és tanulnál néhány dolgot az új munkádról. Van kedved hozzá?
– Mire gondolsz? Úgy lopjam el a sótartót a szomszéd asztalról, hogy ne vegyék észre? Vagy el kell csábítanom valakit? Ez az utóbbi ötlet kedvemre való volna. De te, vagy én fogom kiválasztani az áldozatot? – évődött Laci.
– Örülök, hogy jó kedved van, de amire én gondoltam, az halálosan komoly dolog. Mondok egy példát: meg tudod mondani, hogy a mellettünk ülő pár hölgytagja visel szemüveget?
– Mindjárt megmondom. – Laci elfordította a fejét, és megnézte magának a hízásnak indult asszonyt, aki éppen az étlapot tanulmányozta. – Van a drágámnak, mégpedig jó sok dioptriás.
Sacinak a szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy hangosan felkacagjon. Imádta párja humorát. Végül is, miért kéne olyan dologra emlékeznie, amit saját szemével is leellenőrizhet. Még a végén bolondot csinál belőlem.
– Jó, rendben van, akkor mást kérdezek. Vissza tudsz emlékezni, hogy a szállodánkban milyen ruha volt a recepciós hölgyön? Legalább a színét próbáld felidézni.
Soltész összeráncolta a homlokát. Pillanatra becsukta a szemét, aztán, mint, aki tudja a választ, elmosolyodott.
– Nem nő volt, hanem férfi. És sima szürke ruhát viselt, csak a mellén volt kitűző a nevével.
– Gratulálok. Nem is tudtam, hogy ilyen jó megfigyelő vagy. Jöhet még egy kérdés? Igen? Akkor arra válaszolj, milyen virágot tettek a szállodai szobánk asztalára, és milyen színű volt?
– Nem emlékszem semmilyen virágra. Szerintem, még váza sincs a szobánk asztalán.
Hát ez fantasztikus, állapította meg magában Saci. Nyilván különleges képessége van a dolgok felidézésére. Ez az adottsága még hasznunkra lehet.
Közben a pincér meghozta a vacsorájukat. Görög salátát és franciás, fokhagymás szószban főtt csirke darabkákat rendeltek. Finom, fehér bort kortyoltak hozzá. Saci kiszúrta az étlapon a desszertek között kedvencét, a zserbó szeletet. Egész tányért kért belőle. A maradékot becsomagoltatták, és magukkal vitték a szállodába.
Útközben, tovább folytatták játékukat. Saci arra kérte Lacit, ő vezesse vissza a szállodához. Nem volt könnyű feladat, mert amikor elindultak a szállodából, először a színház felé indultak. A színházból érkeztek az étterembe, az idevezető utat Sarolta mutatta. De Soltésznak ez sem okozott gondot. Igaz, nem a közelebbi utat választotta, hanem először visszament a színház épületéhez, onnan már tudta az utat a szállodáig.
– Elégedett vagy? – kérdezte Laci mosolyogva a szálloda kapujában Saroltát. Az asszony először nem válaszolt, helyette magához húzta szerelmét, és szájon csókolta.
– Többet tudsz, mint gondoltam. Ez nagyszerű, sokkal kevesebb dolgunk lesz Krétán.
Másnap, kora délelőtt Soltész telefoncsörgésre ébredt. Fogalma sem volt, hol van. Körülnézett. Akkor jutott el a tudatáig, hogy Veszprémben, a szállodában. Alsónadrágban kikászálódott az ágyból, és felvette a telefonkagylót.
– Jó reggelt kívánok, – a szállodai központos vagyok. A felesége arra kért, kilenc órakor keltsem fel. Üzenetet hagyott az éjjeliszekrényén. További szép napot kívánok, – majd megszakította a vonalat.
Az üzenet valóban ott volt az éjjeli szekrényen, a lámpának dőlve.
Drágám! Délelőtt részt kell vennem a konferencián, délre végzek. Nem volt szívem felkelteni, olyan mélyen aludtál. Úgy látszik, nem szoktál hozzá az éjszakázáshoz. Majd gyakoroljuk!
Amíg megjövök, ha van kedved, nézd meg a várat, vagy sétálj egy jó nagyot. Gyönyörű az idő! Legkésőbb egy órakor találkozunk a szálloda éttermében. Szeretlek. Sarolta
A következő másfél napra Soltész úgy gondolt vissza, mint életének egyik legszebb emlékére. Sarolta délelőtt megtartotta az előadását, és többet vissza sem ment a konferenciára. Ebéd után beültek az autóba, és elindultak a sümegi várhoz. Sarolta valahol olvasta, a magyarországi várak közül a sümegi maradt meg a legjobb állapotban. Az alsó kapuhoz érve kiszálltak a kocsiból. Gyalogosan indultak el felfelé, a belső vár irányába. Az észak-déli irányban elnyúló belsőtornyos vár maradványainak nagy részét a magas Várhegy tetejéről láthatták. Szerpentin út vezetett fel a vár oldalán lévő külső kaputoronyhoz, amely az útikönyv szerint a XV. században épülhetett. Fentről csodálatos kilátás tárult eléjük.
Ismét autóba ültek, és folytatták körútjukat. Laci észrevette, mennyire élvezi Saci, hogy együtt fedezhetik fel a kevesek által ismert, eldugott csodákat.
– Mi lesz a következő állomás? – kérdezte Laci.
– Nem árulom el. Pár perc múlva ott leszünk. Majd meglátod.
Kis faluba értek, amelyről Laci sohasem hallott. Öskü, olvasta ki a névtáblát. A falu nevezetessége a II. században épült kerek templom. Még sohasem látott ehhez hasonlót. Sarolta az útikönyvből a következőket olvasta fel:
Építéséről és korai történetéről adatok csak hiányosan maradtak fent. Az ösküiek egy római őrtorony átépítéseként tartják számon, az utóbbi évtizedek művészettörténeti és műemléki irodalma pedig középkorinak, Árpád-kori rotundának, vagyis körtemplomnak nyilvánította.
Ámulva nézték a nagyobb és kisebb templomot, vagy őrtornyot. Mindkettőn fekete színű tető volt, a nagyobbikon kerek, a kisebbiken pedig csúcsos formájú.
– És most hová? – érdeklődött Soltész.
– Oda, ahol Petőfi is és tanult, – válaszolta Sarolta. – Tehát irány Pápa.
– Talált, süllyedt, – válaszolta Saci, és elindultak felfedező útjuk következő állomására.
Este fáradtan, de élményekkel telve tértek vissza a hotelba.
Utolsó délelőttjüket a szálloda uszodájában töltötték. Soltész meglepődött, amikor meglátta Saroltát fürdőruhában kilépni a női öltözőből. Testhez álló, egyrészes, fekete fürdőruhát viselt, a haját piros úszósapka alá dugta. Ez az élmény egészen más volt, mint amikor meztelenül látta az ágyban. Szeretkezés közben képtelenség az egész alakot szemügyre venni. Ha csak ránézek, kezd bizseregni bennem valami. Közben felállt, hogy az asszony elé menjen. Lepillantott a hasára, ami az utóbbi időben domborodni kezdett. Vajon ő mit lát bennem, kérdezte magától. Nem fogok csalódást okozni?
– Csodás az alakod,- udvarolt Soltész az asszonynak. – De én hiába húzom be a pocakom, sokáig úgy sem bírom, – szabadkozott a férfi.
– Már tudhatnád, hogy a nőknek nem a férfiak alakja a legfontosabb,– mondta mosolyogva Sarolta. Ez a boszorka megint kitalálta, mire gondolok. Soltész átölelte, hogy megcsókolja. Saci azonban megragadta a kezét, és magával húzta be, a medence vízébe.
Késő este volt, amikor Budapesten, két sarokra az asszony lakásától, Sarolta leállította a gépkocsit.
– Megérkeztünk. Óvatosságból, jobb, ha itt búcsúzunk el egymástól. Jól érezted magad? – nézett kérdően a férfira.
– Életem legszebb napjai voltak, sohasem fogom elfelejteni, – mondta Soltész. Hosszan csókolóztak. Sarolta lassan kibújt a férfi öleléséből:
– Laci, készülj fel rá, valószínű, a jövő héten utazunk. Minden világos, tudod, mit kell otthon mondanod? Holnap, kérlek, írd meg a képeslapokat, hogy eljuttassam a Céghez. Hidd el, én is nagyon jól éreztem magam. Na, menj. Szeretlek.
Laci kiszállt a kocsiból, a hátsó ülésről kivette a holmiját. Sarolta gázt adott, és befordult a következő saroknál. Soltész hosszan nézett a kocsi után. Már csak a kocsiból kijövő füstöt látta.
*
Péter nem bírta tovább magában tartani, hogy Irén nála járt. Csak a megfelelő alkalomra várt. Ha Tilda délután rendelt, holt fáradtan érkezett haza. Nem lett volna értelme, ha ilyenkor jöjjön rá az őszinteségi roham. Ha pedig délután volt otthon, annyi figyelmet és szeretetet kapott tőle, hogy nem volt szíve Irénnel traktálni. Úgy döntött, vár szombatig.
Eljött a hétvége. A februári hideg kezdett felengedni. A tetőkön és az ereszeken lógó jégcsapok egyre keskenyebbé váltak. Az utcákon a hóbuckákat nagy és mély víztócsák váltották fel.
Péter az ablak előtt állt, és az eget bámulta. Ragyogóan kék volt, időnként egy vadászgép kondenzcsíkja húzott rajta fehér fodrokat. Érezte, Tilda hátulról átöleli. A fejét a vállára hajtotta, és azt kérdezte:
– Bánt valami, Péter? Rosszabbul érzed magad, csak nem akarsz panaszkodni? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Nem szeretem, ha ilyen hallgatag vagy.
– Hát jó, gyere, üljünk le. Úgy kényelmesebb lesz. – Egymás mellé ültek a kanapéra. Péter nagy levegőt vett, és mesélni kezdett.
– A hét elején itt járt Irén. Emlékszel rá? Az a nő, aki téged is meglátogatott az éjszaka kellős közepén.
– Igen, tudom, kiről beszélsz. Mit akart? – nézett Tilda kérdően Péterre.
– Először azt állította, nem tudta mire vélni, hogy hosszabb ideje nem járok be. Aggódott miattam. Nem mondtam meg neki, hogy mi bajom van. Minek járjon el a szája. Valamilyen gerincbajra hivatkoztam. De nagyon gyorsan kiderült, hogy valójában mit akart. Szinte félmeztelenre vetkőzött, a melleit a fejemhez nyomta, és hisztérikusan könyörgött, hogy dugjam meg.
– Jaj, Péter, leszokhatnál már ezekről az alpári kifejezésekről! Olyan rondák.
– Örülök neki, hogy csak ez a kifogásod. Meg se kérdezed, hogy végül mi történt?
– Megbízom benned, és remélem, hogy nem csábultál el. Amit ő adhat neked, azt tőlem is megkaphatod,
– Nem is történt semmi. Megmondtam neki, nem érdemelnéd meg, hogy megcsaljalak, és különben is, téged szeretlek. Látod, most két-három egyszerű mondattal sikerült elintéznem az ügyet, de el tudod képzelni, mit idegeskedtem egész héten, hogy bevalljam-e neked, és ha igen, hogyan? Pedig milyen egyszerűen ment.
Megfogta Tilda derekát, mindkét kezével pulóvere alá nyúlt, és simogatni kezdte a hátát. Az asszony előre dőlt, és átadta magát Péter kényeztetésének. Mióta Péter hazajött a kórházból, még nem szeretkeztek. Idejüket és energiájukat Péter betegsége kötötte le. Most mindketten ugyanazt érezték: hiányzik a másik érintése.
Tilda felállt, kézen fogta Pétert, és bementek a hálószobába. Szeretkezésük régen volt ennyire meghitt és odaadó.
*
Este tizenegy is elmúlt. Böbe a nagy étkezőasztalra könyökölve az anatómiai atlasz fölé görnyedt. Az izmok latin kifejezéseit próbálta a fejébe gyömöszölni. A nappali sarkában, az íróasztalnál Forgács Sándor azon a számításon dolgozott, amit félbe hagyott a laboratóriumban. Időnként Böbére pillantott, nem tudta eldönteni, odamenjen hozzá, hogy kikérdezze, vagy hagyja, tanuljon a saját módszerével. A telefon csörgése felriasztotta.
– Hagyd, majd én felveszem, – mondta Sándor.
– Halló, Forgács Sándor beszél.
– Megérkezett az első küldeménye Izlandból. Egy órán belül az éjjel-nappal nyitva tartó postahivatalban felveheti,- közölte vele az ismeretlen hang. Azon gondolkodott, mi a fenét kaphatott Izlandból, aztán beugrott a válasz. Ez a mondat volt a megbeszélt jelszó, amivel új kapcsolattartója jelentkezik.
– Értem, – válaszolta Forgács. – Azonnal indulok a csomagért. Viszont hallásra,- aztán letette a kagylót. Már csak ez hiányzott. Éjfélkor találkozni új kapcsolattartójával. Próbált visszaemlékezni, mit is mondott Sarolta, miről fogja felismerni a férfit. Menjen a Nyugati pályaudvar restijébe. A söntés előtt fog állni egy férfi, kezében egy Playboy újsággal. Lépjen oda hozzá, és mondja azt, most jelent meg a legújabb szám. A férfinak azt kell válaszolnia, a jövő héten majd megveszem. Ha minden stimmel, a továbbiakban kövesse a kapcsolattartója utasítását.
– Telefonáltak a gyárból, hogy véletlenül magammal hoztam a labor kulcsait. Hazafelé, le kellett volna adnom a portán. Hívok egy taxit, és elugrom a gyárba. Sietek vissza. És ne gyötörd halálra magad. Azt szeretném, ha már az ágyban lennél, mire hazaérek, – mondta Böbének, és kiviharzott a lakásból.
Miért nem lehet ezeket a dolgokat napközben intézni, mérgelődött magában, míg a taxit várta. A kocsi hamar megérkezett. A pályaudvaron bement a restibe. A Playboy-os férfi ott könyökölt a pulton, sört kortyolgatott. Odalépett hozzá, és elmondta a jelszót. A férfi is helyesen válaszolt. Arra kérte, menjenek ki a pályaudvarról. Gyalogosan indultak el az Oktogon irányába.
– Hívjon Róbertnek. – Elnézést, hogy ilyen későn telefonáltam, de szándékosan tettem. Hozzá kell szoknia, hogy a legkülönbözőbb időpontokban jelentkezem. Ha csak nem annyira beteg, hogy nem tud felkelni, jönnie kell. Ez mindent megelőz. Megértette?
– Igen, – válaszolta Sándor.
– A második fontos dolog: mindent tudnom kell, ami magával történik. Ez nemcsak a gyárra vonatkozik, hanem a magánéletére is. Soha nem lehet tudni, hogyan akarnak közel férkőzni magához. Ha valamilyen furcsa változást észlel az anyja, a párja, Böbe vagy az anyja, a doktornő viselkedésében, azt is azonnal jelentenie kell. Kérem, próbálja megérteni ennek a dolognak a lényegét. Mostantól fogva nyitott szemmel kell járnia a világban. Ha új ember kerül a környezetébe, ne tárulkozzon ki előtte azonnal. Inkább arra törekedjék, hogy maga ismerje meg jobban. Amennyiben valaki érdeklődni kezd az életéről, vagy a családjáról, legyen nagyon óvatos. És azonnal jelentse nekem. Ha magánéleti válságba kerül, arról is tudni akarok. A hangulatának, vagy a közérzetének a változása kihatással van a munkájára. Próbálja megérteni, vagy legalább most a kapcsolatunk elején elfogadni, nemcsak utasításokat kap tőlem, hanem ha szükséges, segítek is magának. Soha ne felejtse el, nagy apparátus áll a hátunk mögött. Ha szükség lesz rá, megvédjük. De ehhez az kell, hogy kellő információval rendelkezzünk. Én vagyok az információs híd maga és a Cég között.
Forgácsnak zúgott a feje a hallottaktól. Nem az a típus volt, aki a kapott utasításokat gondolkodás nélkül hajtja végre. Szüksége volt arra, hogy a Róberttól kapott információkat és utasításokat megrágja, megeméssze, és ha nem ért egyet velük, ki is mondja. A most hallottakból egyáltalán nem volt ínyére, amit Róbert a családjáról mondott. Hiszen ő vállalkozott arra, hogy a Cégnek dolgozzék, nem a családja. Akkor meg, miért nem hagyják ki a játékból őket?
– Amit a családról mondott, eléggé furcsa. Arra esküdtem föl, hogy a család nem tudhatja, mit csinálok. Ennek ellenére, maguk mindent tudni akarnak róluk. Hogy van ez? – nézett kérdően Róbertra.
– Jó, akkor megpróbálom, még egyszer, másképpen megvilágítani. Kizárólag a maga védelme és biztonsága miatt vagyunk kíváncsiak a körülményeire. Ha például megcsalja a szerelme, nyilván nem lesz rózsás kedvében, és képtelen lesz másra koncentrálnia. Kezdi kapiskálni?
Sándor bólintott. Elérték az Oktogont. Róbert a késő éjszaka is nyitva tartó eszpresszóba vezette. Leültek egy üres asztalhoz. Róbert két konyakot rendelt. Aztán terepszemlét tartott, tudni akarta, milyen alakok veszik körül őket.
– Az első feladata az lesz, hogy árgus szemekkel lesi, mi történik a laboratóriumban. Ki mikor megy be, és megy haza, ki az, aki napközben hosszabb időre kiugrik valahová. Ki kivel van jóban, és kik azok, akik nem igen beszélnek egymással. Azt javasolom, minden nap jegyezze fel az aznapi benyomásait. Utána jobban fog a dolgokra emlékezni. És kérem, ne kezdjen gondolkodni azon, vajon ki, mit, miért tesz. Egyelőre csak rögzítse a történteket. Hetente egyszer találkozunk, feltéve, hogy nem jön közbe valamilyen rendkívüli helyzet. A mobilján fogom keresni, napközben. Közölni fogom, hol és mikor találkozunk. Igyekezzék pontos lenni. Világos?
– Igen,- válaszolta Sándor.
– Jól van, akkor ma a megfigyelőképességével foglalkozunk. Meg tudja mondani, hányan vannak rajtunk kívül itt, a presszóban?
– Fiatal pár ül két asztallal odébb, egy nagyon kifestett nő a fal mellett. Többre nem emlékszem.
– Kezdetnek nem is rossz. Most nyugodtan nézzen körbe, és vegye számba, kiket hagyott ki. Nagyjából az itt lévők felére nem emlékezett. De ne keseredjen el, ez kizárólag gyakorlás kérdése. Ha bemegy egy helységbe, mint ez itt, mielőtt helyet foglal, próbálja rögzíteni magában, kik vannak ott. Adok néhány kapaszkodót, amelyek segíthetnek. Először próbálja rögzíteni, kik vannak párban, vagy nagyobb társaságban, és hányan vannak egyedül. Akik egyedül vannak, azok közül hány nő és hány férfi van. Amikor ez már gond nélkül megy, igyekezzék megjegyezni, mik jellemzik az itt ülő embereket. Látja, itt közel, mellettünk azt a fiatal párt? Jó támpont, hogy a lányon vékony félcipő van, annak ellenére, hogy kint nulla fok körül lehet. Ez ugye eltér a szokásos viselettől. Mindig az eltéréseket, a szokatlan dolgokat próbálja kiszúrni. Most nézze meg a kifestett nőt. Mi az, amit rögtön feltűnik vele kapcsolatban?
– Állandóan a bejáratot lesi. Nyilván vár valakit, de az illető nem jött el.
– Lehetséges. Mégis, mi van a külsején, vagy a ruházatán, amit érdemes megjegyezni, ami kiemeli a többi ember közül? – makacskodott tovább Róbert.
Forgács hosszasan vizsgálgatta a nő ruházatát, haját, arcát. Végül észrevette, mi tért el a szokásostól.
– Csak az egyik kezén vannak befestve a körmei.
– Nagyon jó. És mit gondol, mi lehet az oka? – kérdezte Róbert.
– Sok minden. Lehet, hogy nagyon sietett, nem volt ideje a másik kezére. De az is lehet, hogy…
– Na, mire gondol? Csak bátran, bökje ki, minden megoldás érdekes lehet.
– Arra gondoltam, talán ez egyfajta jelzés, erről ismerik fel.
– Kiváló! – csapott Sándor vállára Róbert. – Látja, ha most élesbe menne a dolog, és csak annyit tudna, hogy itt fog találkozni egy ismeretlen emberrel, rögtön a nőre összpontosítana. De azt hiszem, mára elég is lesz. A jövő heti találkozásunkra szeretném látni, mit jegyzett fel a laboratóriumban történtekről. És kérem, gyakorolja egyedül, amit most csináltunk. Ezt akkor is megteheti, ha nincs egyedül. Így talán még érdekesebb és nehezebb. Mert figyelnie kell a partnerére, de közben fel kell térképeznie a környezetét is. Ne felejtse, a lényeg, a gyakorlás. Általában külön hagyjuk el a találkahelyet. Ezért most maga menjen ki először. Jó éjszakát, majd jelentkezem.
