Dzsoki

szerző: Politzer Tamás

Honnan tudtuk még a hatvanas években, hogy ilyen nevű amerikai filmes figura szórakoztatja majd néhány évtized múlva a képernyő előtt ülő nézőt. A mi Dzsokink pincér volt a község legpatinásabb, zenés vendéglőjében. Rejtély, hogy miért ez volt a beceneve. Illetve valamit sejteni engedett, hogy apja 56-ban lelépett Amerikába, s talán ő becézte így leveleiben? Kamaszként felnéztünk Dzsokira. Sok-sok finom, a legutolsó divat szerint méretre szabott, varrt öltönye volt, rengeteg nyakkendője, csak fehér inget hordott, hegyes orrú, az öltönyeihez színben mindig passzoló hegyes orrú cipőit Pesten készíttette. Pincérként is elegánsan öltözött: fekete nadrágját minden nap vasaltatta, ropogósra vasalt fehér ingjét naponta cserélte, fekete száras pincércipője fénylett. Körme tiszta volt. Jobb keze gyűrűs ujján DZS monogramos arany pecsét gyűrűt, bal keze kisujján köves kisujj gyűrűt hordott.

A civil életben nagy vagány volt, imádta a vaskos, zaftos vicceket mesélni, hallgatni, de pincérként csak udvarias hangnemben szólalt meg. Külseje és jó modora okán dőlt hozzá a borravaló. Persze nem ebből tellett választékos öltözködésre. Apja 56-ban Amerikába disszidált s onnan csomagokkal segítette, az így kapott nylon harisnyákat, kakaót, csokoládét, ruhaneműt Dzsoki ügyesen pénzzé tette. De mostoha apja is tehetősnek számított, a szomszéd faluban kocsmáros volt, akinek már a hatvanas évek elején két autója volt, egy Moszkvics, amivel ő közlekedett és egy Skoda Felicia, amivel Dzsoki anyja.

Dzsoki élt-halt a táncért, az autókért. Ha szabadnapos volt, akkor is bejárt a vendéglőbe vacsorázni, táncolni, így kerültünk vele haverságba. Csak olyan lánynak udvarolt, aki jól táncolt. Még az is előfordult, hogy “szolgálat” közben letette a hangedlijét és az ismerős nőket felkérte, különösen, ha Kálmánék zenekara – klarinét, pianínó, dob – “átment” rokiba… Néha a tánciskolában – ahol Kálmán zongorázott – is besegített a közeli városból átjáró tánc- és illemtanárnőnek: együtt prezentálták, hogyan kell felkérni a partnert, hogyan kell illedelmesen bemutatkozni, hova kerülhetnek a kezek tánc közben. Keringő, tangó, foxtrott, csacsacsa, szving, csárdás – mindegy volt Dzsokinak, mindegyiket szakszerűen tudta, pedig soha nem járt tánciskolába. A tánctanárnő el volt bájolva partnere tánctudásától – is… Igen, nemcsak tánc volt köztük. A közel húsz évvel idősebb tanárnő belehabarodott Dzsokiba, A dobos Kálmán albérletében találkozgattak, míg a férj fel nem fedezte a “különórákat” és eztán csak kíséretében jelent meg a tanárnő a tánc suliban. A növendékek is sejtették a konfliktust, mert attól kezdve nem olyan simulós stílusban történt a lassú táncok bemutatója…

Aztán autója is lett Dzsokinak. Apja a hatvanas évek közepén hazalátogatott, Dzsoki egész nyáron nem dolgozott, apjával járta a pesti éjszakát, a Balatont. A falu egyetlen taxisa dögre kereste magát Dzsoki papán, mert végig ő fuvarozta apát és fiát szerte az országban. Dzsoki augusztus végén vadonatúj kék-fehér Ford Taunus-szal érkezett esti műszakjára. A vendéglőből és a szemközti mozi előteréből kicsődültek az emberek, szájtátva járták körül az autócsodát. Az irigykedő pillantások a kocsiból kiszálló lányt sem kerülték el: fehér, feszes miniszoknyában, magas sarkú, ezüst színű szandálban, formás melleket sejtető, szűk, csíkos trikóban, illatfelhőben kiszálló harminc körüli nőt is szájtátva bámulta a kíváncsi tömeg. Hamarosan kiderült, hogy a hatalmas, vörös kontyot viselő hölgyemény a vendéglő zenekarához tartozik majd. Dzsoki az egyik siófoki bárból csábította el dizőznek és élettársnak Judyt. Dzsoki anyja és mostoha apja hallani sem akartak arról, hogy náluk lakjanak, így a vendéglő emeleti szárnyán működő szállodai szárnyban béreltek egy szobát jutányosan.

Nem sokáig tartott a Ford csillogása, mert Dzsoki egy szabad estéjén beültette élettársát és három haverját a csodaautóba és elindultak a megyeszékhely híres éjszakai bárjába, amelynek törzsvendége lett a fordos Dzsoki, ahogy ottani kollégái emlegették. Elindultak, de nem érkeztek meg: egy kanyarban lesodródtak az útról, az akkori idők úgynevezett kerékvető köve állította meg a kocsit. Nekik bajuk nem esett, de az autó jobb oldala csúnyán “meggyűrődött”, ablakai kitörtek. Ittas vezetés… A mostoha papa minden kocsmai és ultis kapcsolatát bevetette és Dzsoki enyhén megúszta: rövid idejű javító-nevelő munkára és pénzbüntetésre ítélték. Javító nevelő munkahelyül a cég raktárát jelölték ki. Ott szomorkodott Dzsoki “munkára ítéltként” kevesebb fizetésért, borravaló nélkül. Volt ennél nagyobb szomorúsága is Dzsokinak: mostoha apja ugyan sok-sok pénzért rendbe hozatta a Fordot Pesten, azonban elvette Dzsokitól. Cserébe átengedte Dzsokinak a már igencsak lestrapált Moszkvicsot. Mondani sem kell, hogy Dzsoki nem volt hajlandó ebbe beleülni. Egy úr nem ül be egy ilyen rozsdaboglyába – indokolta egyszer, amikor rákérdeztem, miért jár gyalog. A Ford hiánya kihatással volt a párkapcsolatra is. Judy gyakran buszozott be egyedül a megyeszékhelyre szabadnapjain “az énektanárhoz”. Dzsokinak gyanús lett az utazgatás, egyszer taxin követte párját. Kiderült, hogy az ottani bárzongorista lakásán „skálázik” Judy. A szakítás részleteit soha nem mesélte Dzsoki, csak sóhajtozva búsongott, ha Judy szóba került. Judy elköltözött, Dzsoki pedig egy hétig ivott és ivott bánatában. Ha főnöke és kollégái kérték, hogy ne tivornyázzon már a vendéglőben, minden létezhető kocsmát – volt ezekből a faluban öt – végig járt, nem válogatott, iszákos fuvarosokkal, parasztokkal vedelt, mulatott, mindenki a vendége volt. A jól ismert kocsmárosoknak persze soha nem fizetett, mostoha apjához küldte őket, aki kérdés nélkül, fogcsikorgatva rendezte a tetemes cecheket.

A búfelejtés után Dzsoki megváltozott: mégis beült a Moszkvicsba, összeköltözött egy szolid, elvált pincérnővel. Éva gyereket is szült Dzsokinak. Önfeledt örömmel tologatta Dzsoki az amerikai nagypapától kapott szuper gyerekkocsiban a szőke, kék szemű kis Dzsokit. Idővel szép házat építtetett, ismerősei csodájára jártak az Amerikából kapott, kisebb szekrény méretű lemezjátszót, rádiót, magnót tartalmazó zenegépnek, a turmixnak, kávéfőzőnek, elektromos sütőnek, a hatalmas, bőr tévéfotelnek, a zenével nyíló bárszekrénynek.

Már iskolás volt a kis Dzsoki, amikor a nagyobbik megbolondult: neves fővárosi táncdalénekesek hakniztak a vendéglőben. Éjfél körül Dzsoki levetette pincér öltözékét, átöltözött öltönyébe, felkérte táncolni az akkor szárnyait és hangszalagjait próbálgató fiatal énekesnőt. Fél óra sem telt el, a közönség előtt a táncparkett önfeledten csókolóztak… A neves fővárosi vendég táncdalénekes – mint kiderült, az énekesnő soros kedvese – persze nagy botrányt csapott, még dulakodott is Dzsokival. A párbaj után Dzsoki megigazította félre csúszott nyakkendőjét, begombolta, végig simította megrángatott elegáns zakóját és elszántan közölte:

– Lemondhatsz Pannikáról, most már hozzám tartozik. Azzal kézen fogta a zavartan pislogó lányt, kivett egy szállodai szobát az emeleten. Három napig ki sem mozdultak. Mostoha apja több tucat cédulát csúsztatott be a szállodai szoba ajtaja alatt. Dzsoki egyet sem olvasott el. A harmadik nap estéjén Dzsoki haza ment, kialvatlan, síró feleségétől bocsánatot kért, az amerikai bőröndöket telerakta öltönyökkel, fehérneművel, a bárszekrényből kivette az egyik papírzacskót, a benne lévő papírpénzt leszámolta, a felét briftasnijába hajtogatta, másik felét visszatette, megcsókolta kisfiát, síró feleségét és elköszönt.

Senki nem tudta aztán, hol él, mit csinál. Asszonyának havonta küldött pénzt, fiának levelet. Mostoha apja próbálta keresni többször a pénzes utalványokra írt címeken Dzsokit, de nem találta egyik címen sem…
A hetvenes évek végén gyorsvonaton utaztam. Ismerős hangot hallottam a folyosóról:

– Kávét, üdítőt, szendvicset, csokit tessék !

Kinéztem a kupé ajtaján. Dzsokit ismertem fel. Gyűrött, piszokfoltos fekete nadrág, kitaposott, poros cipő, pecsétes, egykor fehérebb színt látott zakóféle, viseltes gallérú, szintén egykor fehér ing… Dzsoki őszes, szőkés, ápolatlan haja majdnem vállig, barkója majdnem az ing nyakáig ért. Kértem egy kávét. Letette a kosarát, a kétes tisztaságú műanyag poharat teletöltötte a ragacsos külsejű termoszból, egy zacskóból mokkacukrot vett ki kézzel, műanyag kanálkát tett a fekete löttybe. Viszolyogva láttam, hogy keze piszkos, hosszú körmeinek vége fekete. Egyetlen gyűrűt sem viselt. Amikor megszólalt, pálinka szag kísérte szavait:

– Huszonöt forint lesz, kedves utas, lehetőleg aprót tessék adni, mert nem tudok vissza adni.

– Ötvenesem van, nem kell vissza adni. Kösz, Dzsoki…- mondtam zavartan.

Rám nézett, benyúlt a kosarába, felém nyújtott egy szelet csokit.

– Szevasz, én is felismertelek… Ezt adom visszajáróként, mert tényleg nincs apróm. Egyébként már nem vagyok Dzsoki, csak voltam…