Solt Olivér/ujkelet.live
Csütörtök, fél 7 után nem sokkal elindulok a herzliyai munkahelyemről a nem messze lévő buszmegállóba. Ide beszéltem meg a találkozót Dáviddal, aki Izraelben tanul jelenleg és bármikor szívesen jön velem focimeccsre. A Maccabi Tel Aviv Európa Liga selejtezőt játszik a román Pandurii csapata ellen.
A mindig forgalmas kereszteződés teljesen zsúfolt, az emberek többsége hazafele tart a munkából, és körülbelül 10 ezren a Netanyai Stadionba, ahol az esti meccs lesz. Dávid kicsit késik, én türelmesen várok rá, rajtam a kék-sárga Maccabi mezem. A megálló, ahol várakozom az autósor közepe mellett helyezkedik, 1-2 perce állok csak ott de egy nem túl távoli autóból kihajol egy korombeli srác szintén kék-sárga felsőben: „Meccsre mész? Gyere szállj be, mellénk.” Én udvariasan megköszönöm, és jelzem, hogy várom a haveromat. Majd egy újabb majdnem teli autó lassít le és teszi fel a kérdést. 2 perccel később egy kipás, Maccabi sálas szurkoló invitál, én pedig a megszokott mondattal elutasítom, ahogy az őt követő taxit vezető, kisfiával a meccsre tartó urat is. És így tovább a következő 6-7 próbálkozót is. A türelmetlen várakozás mellett egy nagyon jó érzés tölt el, ahogy azt szoktuk mondani: only in Israel!
Dávid nem sokkal később megérkezik, a buszunk viszont a csütörtök esti dugó áldozata. Mivel az ajánlatok valahogy a szurkolótársam érkezésével megszűntek, úgy döntöttünk megoldjuk ezt magunk is, az első mellettünk guruló autó felé intek és kérdezem: „Van 2 helyetek számunkra?” A sofőr észre sem vesz minket, mert pont megindul a sor, de a mellette ülő barátja int nekünk és fékezésre szólítja fel az autóvezetőt. Gyorsan be is pattanunk a hátsó ülésre a gyerekülés, a szétszórt játékok, és egy Maccabi Haifa címeres labda mellé. Útitársaink a legnagyobb természetességgel beszélgetnek tovább, ahogyan mi is hátul magyarul. Néhány mondat után elkezdenek tippelgetni, hogy vajon honnan jöhetünk. Jót mosolygok azon, hogy „leargentinoztak” majd elkezdünk beszélgetni. A téma először a magyar és az izraeli foci különbsége, illetve, hogy milyen is itt Izraelben. Aztán az is kiderül, hogy a sofőrünk a rivális Maccabi Haifa szurkolója, ez magyarázatot ad a zöld-fehér labdára mellettünk, az anyósülésen ülő barátja pedig épphogy befejezte a katonai szolgálatát, néhány hét múlva elindul európai nyaralására. Közben szép lassan megérkezünk a stadionhoz, a parkolóhely keresését mi inkább nem várjuk meg, kipattanunk, hogy időben beérjünk a meccsre.
Jegyünk a keleti lelátó felső szektorába szól, ez az a szektor, ahol a Tel Aviv-i csapat legfanatikusabb szurkolói vannak, ülésről szó sem lehet, az egész lelátó áll és buzdítja a csapatot. A Hatikva eléneklése után kezdetét veszi a meccs. Egyik oldalunkon egy fiatal pár, láthatóan a hölgy inkább csak nézi a meccset, a barátja hangosan szurkol, de az is lehet, hogy a fiú a stadiont választotta első randi helyszínének. Másik oldalunkon vallásosabb apuka két kislánnyal és egy kisfiúval. Hiába a hangosan kiabáló és időnként káromkodó szurkolók, vagy az alattunk füves cigit szívó srácok, egyértelmű, hogy a család tudatosan ide szeretett volna jönni, a két 5-6 év körüli kislány megállás nélkül énekli a szurkolói dalokat. A romániai első meccsen simán nyert 3-1-re a Maccabi, így ez a meccs komoly izgalmakat nem tartogatott, a frissen igazolt argentin Oscar Scarione góljával 2-1 lett a végeredmény.
Meccs után elindulunk hazafelé, már 10 óra múlt, de még midig iszonyatos kánikula. A legközelebbi buszmegálló 20 perc séta, de ha már ennyire belejöttünk a barátkozásba minek sétáljunk, gondoltuk Dáviddal. A stadion melletti üzletek parkolójából lépésben tudnak kifelé haladni az autók. Az egyik autóban egy egyedül lévő szurkolótársunkat kérdezzük, hogy merre felé megy. „Jelenleg úgy tűnik, hogy sehova, de üljetek be” – mutat mosolyogva a forgalmat irányítani próbáló rendőrökre. 10-15 perc alatt el is jutottunk a Tel Avivba vezető autópályára, sofőrünk érdeklődve kérdezi honnan jövünk, mit csinálunk itt. Ő biológusként dolgozik, 4 éve van bérlete a Maccabi Tel Aviv meccseire. Dávid kiszáll a herzliyai kereszteződésnél, engem egészen a Rabin térig fuvaroz a frissen szerzett ismerős, onnan már csak pár perc busszal az út és otthon is vagyok.
Fotó: illusztráció/Solt Olivér/ujkelet.live
