Szerző: Gideon Peer
A Frankel Leó utca Budán, a Dunával párhuzamosan kanyarodik. Azt hittem, ha végigmegyek rajta, emlékezni fogok egykori fiatalságomra. De nem. Az elmúlt majdnem ötven esztendő sok idő, a memóriának is vannak határai, ha még itt-ott át is süt rajta valami.
Róttam a Frankel Leó utcát, próbáltam emlékezni. Örven évvel ezelőtt sokat jártam erre, csak-csak felbukkan valami a messzi múltból – reménykedtem. A házak, üzletek nem mondtak semmit, nem lebbentették fel a feledés fátylát.
Mit is keresek?
Az ifjúságomat, annak is meghatározó részét. Azért, hogy Izraelben élek, ott születtek gyermekeim, unokáim, a Frankel Leó is részese. Főleg egy ember:
Geyer Arthur rabbi úr.
A templomot sem találtam meg, pedig azt fel kellett volna ismernem. Aztán valami bevillant. Az udvaron volt, egy bérház falai között állt. Kinyitottam a szemem, nézelődtem, kérdezősködtem. Végre megtaláltam, amit kerestem.
Megérkeztem.
A látvány nem igazán emlékeztetett az elmúlt időre, a sok évtized még a templom képét is kimosta emlékezetemből. De nem azt, amit ott tanultam.
Tanultam? Nem gondolom. Geyer Arthur rabbi úr Talmud Tóra előadásaira jártam akkoriban. Még katona voltam, sokszor egyenruhába érkeztem a foglalkozásokra. Akkorra már a Folyami Flottilla volt annyira erős, hogy egy-egy órát meg tudott lenni nélkülem is.
Ha nem a tudásvágy, akkor mi vitt, mi hajtott oda, éppen oda, a Debrecenből felkerült vitéz urat, aki éppen csak kóstolgatta a főváros ezüsttálcán kínált lehetőségeit? Miért mentem oda én, aki a legnagyobb jóindulattal sem mondhatta el magáról, hogy vallásos nevelést kapott? Ha már nevelésről esik szó, akkoriban inkább a kommunistafajta kapott prioritást.
Nem tudom, hogy van ez a mai Magyarországon, akkoriban mi, zsidó fiatalok kerestük egymás társaságát. Hogy, hogy nem, igazából egymás között éreztük jól magunkat. Nem kellett lesütni a szemünket, s talán a zsidó szót is egy picit hangosabban mertük kiejteni, mint más helyen, más társaságban. Ha elhangzott egy zsidó vicc, a humora ragadott meg, és nem arra gondoltunk, hogy vajon milyen pejoratív értelme is lehet.
Emlékszem, kikerekedett szemekkel figyeltük Geyer rabbi úr előadásait. Előadások voltak? Már nem emlékszem, de inkább beszélgetéseknek mondanám. Beszélgettünk a zsidóságról, a zsidó múltról, őseinkről. Jó volt hallgatni. Egy tudós ember egyszerű szavakkal, nem pódiumról szerettette meg velünk zsidóságunkat. Együtt voltunk.
Fiatalok voltunk, fiúk, lányok vegyesen. Kirándulásokat szerveztünk, ott is az volt a lényeg, hogy együtt legyünk, mi zsidók. Tettünk valamit a fennálló rendszer ellen? Nem hiszem. Hacsak nem egy-két dal lehetett a bűnlajstromunkon, amelyből áradt Izrael szeretete. Meg talán az egyik társunk rettenetes tette, aki Magen Davidot vésett egy pad oldalába…
A rendszernek ez is sok volt. Túl sok. Csoportunk szálka lett a szemében. Pontosan, hogy és mint történt, nem tudom. Nem voltam a belső körökben. Csak annyit közöltek velünk, a csoport megszűnt, befejeződött a Talmud Tóra tanulás. Úgy éreztük, árvák maradtunk, elvették tőlünk Geyer Arthur rabbi urat, akinek annyit köszönhettünk: a maga kedves, emberi módján, mint egy jó tanító, elvezetett bennünket a zsidósághoz.
A történetnek itt vége is lehetne, de azért még volt valami. Akkoriban a besúgás, a feljelentés hozzátartozott mindennapi életünkhöz. Az ember úgy érezte, minden irányból figyelő szemek merednek rá, követik lépéseit, kémlelik minden tevékenységét, és arról értesítik megbízóikat, a hatóságot.
Hallottuk, hogy a kör tagjai közül kihallgattak néhányat, sőt, egyikünket, aki akkor orvosi egyetemre járt, le is ültették egy időre.
Valaki elmondta nekem, volt olyan, aki rám gyanakodott. Én árultam el társaimat. Mentségükre legyen mondva, én voltam az egyedüli „idegen”, aki vidékről, Debrecenből kerültem oda. Az sem kerülhette el figyelmüket, hogy a Magyar Néphadsereg egyenruhájában, pontosabban a Honvéd Folyami Flottilla sok tengeri csatát látott mundérjában díszelegtem.
Aztán kiderült, mégsem én voltam a tettes. Az is lehet persze, hogy sosem derült ki, honnan tudtak a rendőrök a „szervezkedésünkről”? Az sem kizárt, hogy teljesen maguktól jöttek rá a megoldásra: feltűnt nekik, hogy zsidó fiatalok „csoportosan és rendszeresen” járnak a templomba. Ilyen rendbontásnak nyilván utána kellett nézni.
Sok víz lefolyt az óta a Dunán és a Yarkonon is. Amennyire tudom, az akkori fiatalok legtöbbje ma Izraelben él. Geyer Arthur rabbi úr szavait, mint száraz talaj az éltető vizet, szívtuk magunkba.
A Margit hídnál még egyszer benéztem a Frankel Leó utcába. Sokat köszönhetek neki: én, a családom, a gyerekeim és az unokáim.
Fotó: illusztráció/forrás: internet
Én is a FL utcában nőttem fel, nagyon későn tudtam meg hogy egyáltalán ott van egy templom, és azt még később, hogy az anyám zsidó. Szeretem a Frankel Leó utcát!
Én is minden héten ott voltam a Frankelben. A mai napig él bennem azoknak az időknek a hangulata.