szerző: Gideon Peer
Figyelnek. Már napok óta érzem, látom, hogy idegen szemek merednek rám. Lesik, követik minden mozdulatomat. Nem is napok, hónapok óta: a hátam közepén érzem szúrós tekintetüket, bele-belebotlok szemsugaruk hínárjába.
Hárman vannak.
Legtöbbször. Van, hogy az egyik, vagy másik elmegy rövid időre, de aztán gyorsan ismét háromra szaporodik a számuk: állandó jelleggel, szünet nélkül szemmel tartanak.
Ismerem ezt az érzést, eleget volt benne részem. Illetve csak gondolom, hogy volt, mert akkoriban a megfigyelők próbálták álcázni magukat, rejtve működtek, segédeszközöket vettek igénybe ahhoz, hogy minden mozdulatomról beszámolhassanak. Olyan titkosan történt minden, hogy fogalmam sincs, megtörtént-e valójában. De akár meg is történhetett volna.
Most viszont semmi álca, egyáltalán nem zavartatják magukat, bebámulnak az ablakomon, belesnek a tányéromba, az életembe. Már egyetlen lépést sem tudok megtenni a nélkül, hogy három szempár ne lenne állandóan a nyomomban. Egyformán fordul felém a fejük, néha úgy érzem, pingpong-meccset követnek, ahol nekem jutott a fehér kaucsuklabda szerepe.
Főleg akkor látom őket, amikor a konyhában vagyok. Ott tornyosodnak szemközt, hívatlan őreim, akiket azzal a megbízatással rendeltek a házammal szemben levő állomáshelyre, hogy jelentéseket küldözgessenek rólam.
Különböző praktikákkal próbálkoztam, hogy lerázzam őket. Jeleztem, hogy látom őket, felfedtem rejtekhelyüket. Nem titkolózhatnak tovább. Rám se hederítettek, mintha nem is én lennék a célalany, akinek minden tettéről, mozdulatáról, szusszanásáról tudniuk, jelenteniük kell.
Vajon mit akarhatnak? Mit tettem, amivel magamra vontam három hétpróbás ügynök figyelmét? Miért vannak hárman? Miért nem váltják egymást, nem térnek néha pihenőre? Ki vagyok én, mit tettem, hogy három szempár követi minden mozdulatomat?
Aztán egy szép nap megoldódott a rejtély. A véletlen segített. Elmentem otthonról, már a kapuban voltam, amikor észrevettem, hogy a telefonomat otthon felejtettem. Manapság egy lépést sem tehet az ember telefon nélkül, még szerencse, hogy idejében észrevettem.
Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, különben sem szokásom, hogy betörjek a saját lakásomba. Mocorgást, furcsa zajokat hallottam a konyha felől. Vajon mi lehet, ki lehet?
A vér megdermedt bennem, de azért még keringett valamelyest. Bátorságot erőltettem magamra, benyitottam a konyhámba. Azt hittem, rosszul látok. Két galamb az asztalomról csipegette a morzsát, egy meg az ablakban verdeste a szárnyait.
Ott volt együtt mind a három jómadár. De csak egy pillanatig. Jó megfigyelők lehettek, egyszerre vették észre, hogy a seprű után kapok. Hanyatt- homlok menekültek.
Azt sosem fogom megtudni, mi volt a megbízatásuk.
