szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!
Helyzet van! Az embernek a nap huszonnégy órájában észnél kell lennie, mert soha nem tudhatja, mikor és ki foghatja szaván. Emlékezős hangulatában van az öreg, szívesen idézi a múltat. Természetesen „ülök” elébe. Meséljen!
Az úgy volt – ráncolja a homlokát, jelezvén, a nagyon régi múltba szándékozik visszakalandozni -, hogy Pesten, a Klauzál téren volt egy hentes. Volt persze egy másik, meg egy harmadik is, hanem amelyikről én akarok mesélni az volt az egyik. Vagyunk valamikor az ötvenes évek elején, tehát az ezerkilencszázas évek derekán. Akkoriban kerültem fel a magyar fővárosba. Még nem nagyon ismertem a dörgést, de annyit már tudtam, ha a kóserájt keresem, akkor nem kel messzire mennem az Akácfa utcától, ahol egy barátommal béreltünk hónapos szobát. Isteni dolgunk volt, mert nemcsak lakni lehetett, de konyha és fürdőszoba használat is járt a bérleményhez, ráadásul a házinéni még nálunknál is jobban ismerte az Írást, úgyhogy ha akartunk, se véthettünk volna a szabályok ellen. Az első pesti csütörtökön magam választottam hentest. Jól mutatott kívülről és belülről sem találhattam különösebb kivetnivalót, leszámítva talán azt a másfél millió legyet, amelyik semmilyen módon nem akarta tudomásul venni, hogy kívül tágasabb, pedig a tulaj valamiféle hajdan fehér kendőszerűséggel igencsak fáradhatatlanul hajkurászta őket. A boltban voltak emberek is, de ők inkább mintha egymás társaságát keresték volna. Trécseltek nagy hangon és ügyet sem vetettek az újonnan érkezőre.
Marhalábszár kellene, ha lenne – tudakoltam, amikor végre a tulaj abbahagyta a legyek üldözését.
Ugyan már – legyintett a megszólított, s akkorát nevetett, mintha egy jó viccet mondtam volna, s onnantól már figyelemre sem méltatott. Felettébb felbosszantott, hogy csak úgy átnézett rajtam, hát replikáztam egy súlyosat:
– Már hogyan is lenne, hiszen mindent elvisznek az oroszok!
Itt most megjegyezném, hogy azokban az években nem igen szokták volt az emberek ilyesféle megjegyzésekre ragadtatni magukat tudvalevően azért, mert akkoriban még a falnak is füle volt, s egy kettőre az Andrássy út 60-ban találta magát az ember, ahol pedig senkivel nem bántak kesztyűs kézzel. Ha érted, hogy mire gondolok.
Biztosítom az öreget, hogy értem minden szavát, követem rejtett utalásait, úgyhogy folytathatja történetét. Az a sztori, amelyik marhalábszárral kezdődik, az csak jól végződhet. Folytassa hát!
Rá egy hétre ismét szerencsét próbáltam. Akkor sem voltak sokan a mészárszékben. Egy két ember ha lézengett, akik unottan mustrálták a fogasra akasztott alig több, mint semmit.
Borjú dagadót vinnék – súgtam a pult túloldalán ácsorgónak, aki valószínűleg megismerte a pár napja kikosarazott vendégét, s ha nem is hangosan, de azért mégiscsak elnevette magát.
– Ugyan, hol él maga?! – hárította el közeledésemet.
Jobb híján megismételtem az előző heti választ:
Persze – így én – hiszen mindent elvisznek az oroszok.
A harmadik alkalommal sem jártam jobban. Akkor borjúpofa után tudakolództam. Tudod, ezt a parcuf egelnek mondják itt Izraelben, de csak az igazi ínyencek tudják, micsoda kincs ez a darab hús. Isteni pörköltöt lehet belőle csinálni, de levesnek sem utolsó, sőt ismerek olyanokat, akik al ha es fogyasztják, jó fokhagymásan, másfél napig pácolva sütés előtt a titkos recept szerint készített lében. Az én hentesem természetesen most is lerázott, mint kutya a bolhát, bár mintha tett volna valamiféle figyelmeztető mozdulatot, amit én persze nem vettem észre. Most sem maradtam adós a válasszal:
Miért is lenne, ha minden elvisznek az oroszok!
Ekkor lépett elő a bolt oldalsó szögletéből egy férfi. Sötétbarna műbőr-szerű kabát volt rajta ha jól emlékszem, meg valami panamakalapféle. Igazolványt dugott az orrom alá és dühödten rám förmedt.
Jó ideje figyeljük magát – emelte fel fenyegetően vastaghúsos mutatóujját – és a nagy honvédők elleni folyamatos uszítását. Először marhalábszárat akart, aztán borjúdagadót, most pedig borjúpofát. S mindannyiszor azzal agitált a népi-demokrácia ellen, hogy azért nincs, mert az oroszok elvitték. Meri tagadni, hogy ezeket a szavakat használta?! Hogy ezt mondta szórul szóra?
Az első pillanatban, hogy úgy mondjam nyakig leizzadtam, de aztán mentő ötletem támadt. Így volt mindannyiszor – tettem meg a helyszínen a töredelmes, feltáró jellegű, beismerő vallomásomat, látva azonban a titkos rendőr önelégült ábrázatát, még hozzátettem egy fél mondatot:
…maga szerint talán nem érdemlik meg?
A rend éber titkos őre hátrahőkölt. Valószínűleg nem ilyen válaszra számított. Legyintett egy széleset, amelynek már a szelétől is agyrázkódást lehetett volna kapni, de hagyott elsomfordálni. Csak annyit hallottam még, amit utánam sziszegett:
– Hülye paraszt!
Kortyolunk a teából, aztán az öreg nekem szegezi a kérdést:
– Máig furdal a kíváncsiság: rosszul válaszoltam talán?
Eltűnődöm. A történelem kétség kívül öreg barátomat igazolta. Mindenki azt kapja, amit megérdemel…
kép: illusztráció
