Cionizmus és társai

írta: Szigeti András

Sáfrán István barátomtól kaptam egy „összefoglalót” amelyre szeretnék én is reagálni.

Maga a levél is hosszú, és a végén már nagyon is eltér az eredeti gondolattól, ezért – mint aki 60 évet élt Magyarországon, és három éve alijázott – igyekszem csak az eddig leírtakra reagálni:

„Én nem balhézok, ha átver a piacon a kofa vagy a taxis. Csak mosolygok, és azt mondom a feleségemnek: „ő a testével védte meg az országot, én nem fogok 10 sékel miatt összeveszni vele”… Az igazság az, hogy a piaci kofa, vagy a taxis – ha a helyzet úgy adja -, gondolkodás nélkül elvághatja a torkomat. De nem ezért nem vitatkozok vele, hanem, mert együtt kell élnünk, és a világon mindenhol a piaci kofák is és a taxisok is ilyenek.

„A diaszpóra zsidó teljesen jól elvan Izrael nélkül is, ám az izraeli zsidó nincs meg a diaszpóra zsidó nélkül. Alija és anyagi támogatás nélkül.” … Ez szerintem durva és nagyképű állítás. Méginkább egy Magyar Zsidótól, ahonnan az alija szinte csak jelképes létszámú, és ez is évente egyre kevesebb mostanában. A legnagyobb számú alija-tömeg – Franciák és Ukránok – pedig nagy bajban lennének, ha nem lenne Izrael.

„Személyemben egy olyan ember ír most, aki nem hajlandó más országba elmenni nyaralni, mint Izraelbe, és az indokom csakis egyetlenegy: ha a saját pihenésemre – a szülőhazámon kívül – pénzt költök, akkor az a pénz legyen Izraelé és ne a horvát vagy spanyol szállodásoké.” … Az, hogy a levélíró nyaralási szokásai és motívumai milyenek, magánügy.

A levélbeli három pontban leírt véleménynek az alapkérdéshez nincsen semmi kapcsolata, az ellenkezőjét is leírhatnám véleményként.

Hirschberg Kati ezt írta:

„A magyar fiatalok véleményem szerint ugyanis nem azért nem jönnek ide “szolgálni” ezt az országot, mert félnek a terrorizmustól, vagy mert nem komfortos nekik az ország. Azért nem jönnek ide, mert a közösségi vezetők, a tanárok, a rabbik, az ifjúsági szervezetek nem fektetnek ennek a fontosságára elég hangsúlyt.” … Ezzel teljes mértékben egyetértek!

„Furcsa a diaszpórazsidó lelke… Mi, a zsinagógáinkban naponta legalább háromszor imádkozunk. Izrael felé fordulunk. Héber nyelven mondjuk el fohászainkat, még ha nem is értjük, de ragaszkodunk hozzá… Tanítjuk Talmud Tórákban, iskolában, egyetemen. És nem azért, hogy dinnyét vegyünk a piacon, hanem azért mert imádjuk ezt a nyelvet, és ez a Tóra nyelve. L’art pour l’art tanulás, „L’smo”.” … Nahát, ez aztán …. csak l’art pour l’art imádkozik??? Akkor b@ssza meg! / Elnézést, ennél kifejezőbbet nem találtam./

„… próbáljuk előlük elhallgatni azt a közhelyes borzalmat, amit az izraeli fiatalok mondanak lépten-nyomon: „áni lo jehudi, áni jiszráéli”, azaz „én nem zsidó vagyok, én izraeli vagyok”. Hiszen ha ezek az emberek ezt megtudnák, hogy ott már tagadják a zsidóságot, akkor egy világ törne bennük össze.” … Már három éve itt élek, de – sem előtte, sem azóta – én ilyet sehol nem hallottam! Persze hülyék mindenhol vannak, de nem tudom, hol hallotta ezt a levélíró.

” Higgyétek el nekem, Frölich kollégámmal együtt elég sok anyagi és egyéb támogatást juttattunk ki a Szentföldre, mégpedig hitből, alázatból és meggyőződésből.”… Olé Hadasként én is kaptam ilyen adományt. Nagyon szép Héber-Angol nyelvű imakönyvet, és egy új edénygarnitúrát, ami útközben elveszett és nem jutott el hozzánk. /Csak az igazolványunkba írták bele, hogy megkaptuk./

„Nektek meg kell értenetek, a diaszpóra zsidó különleges emberfajta…
Életet ad Izraelnek.” ... Na, itt álljunk csak meg!!! A két mondatból az elsőre: Szüleim, ’44 végén – akkor MÁR CSAK két gyerekkel – a svájci védett házban éltek /?/, amikor a nyilasok betörtek a házba, és – többek között – az anyám mellett álló embert is kirángatták a sorból, vitték őket a Duna-partra. Később sokszor kérdeztem őket: és nem féltetek? A válasz mindig ugyanaz volt : „Nem hittük, hogy velünk ez megtörténhet.” …. Az a sok cipő / Egy pár is sok!/ a Duna-parton, az emlékeztessen a diaszpóra zsidóra mindig, és sohase felejtsük el, hogy ÍGY NEM LEHET!

„Kedves Izraelben Élő Barátaim,
Meg kell tanulni tisztelni a történelmi tényeket, amelyek még nálamnál is többet mesélnek.
Meg kell tanulni tisztelni azt is, aki egy adott helyzetben mást gondol.” … Csak egy szót szeretnék kicserélni : „Kedves Diaszpórában Élő Barátaim,” Innentől a folytatás akár ugyanaz maradhat is.

A levélíró szerint: „komolytalannak tűnik egy a válaszcikkben összehasonlítani egy amerikai fiatal (a tízmillióból) romantikus álmait egy magyar fiatallal (a húszezerből), akinek a lelkében hordozott történelmi teherrel kell együtt élnie, amire a pszichológiában már külön szakág van: „Holokauszt szindróma”. … Szerintem abból a tízmillió /?!/ amerikai fiatalból, aki eljön Izraelbe, esetleg katonának is / de szép lenne ekkora hadsereg!/, a szüleik között jócskán akad Holokauszt túlélő is. Talán inkább a társadalmi légkör más itt, nem? De ekkor már tényleg felmerül a rabbik felelőssége is, valóban!

A cikk végéhez pedig:

” Számomra felfoghatatlan volt, (illetve az izraeli mentalitást ismerve, immáron teljesen érthető), az az össztűz, amit Frölich főrabbi, aki a magyarországi zsidó diaszpóra egyik legtöbbet dolgozó és mindenhol elismert tisztségviselője kapott.”… Senki sem vitatja Frölich rabbi hatalmas tudását , vagy a munkabírását! Bár nem értem, mit takar ez az „izraeli mentalitás”, de itt a vitát egy „freudi” elszólás indította el, a „golyófogókként funkcionáló zsidó katonák”-ról. Erről megy itt a vita? Hogy a zsidó katona csak golyófogó?

Végezetül már csak Zoli rabbi negyedik kérdésére kívánok reagálni: „Miért dicsőség izraelinek lenni, és miért nem az, ha valaki más nemzet fiának is vallja magát?” Egy mondaton belül kevered a fogalmakat. Attól, hogy valaki IZRAELI / zsidó/, attól még igenis lehet büszke a szülőföldjére, anyanyelvére is! Ha van mire. Sajnos, ez mostanában éppen a Kárpát-medencére nem passzol!

Tisztelettel: Szigeti András

Előzmények: link