szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.
Ha még egyszer elölről kezdhetném…!
Úgy látszik ma nem cicózik az öreg, mindjárt a közepébe vág, pedig még éppen csak belekortyoltunk a délutáni teába. Nincs mese, vissza kell kérdeznem: mit kezdene elölről? Mi az, amivel elégedetlen, mit csinálna másképpen. Az elemi udvariasság is ezt követeli. A „potya-teáról” már nem is szólva.
Ha tehetném – vigyorog fel füles fotelja mélyéből -, uniós képviselőnek születnék. Az aztán az élet! Semmi meló, nulla felelősség és csak dől a lé szakadatlan.
Nono! – próbálom hűteni lelkesedését -, azért van ott mit csinálni vagy legalábbis lenne. Például…
Nincs például – replikázik az öreg. Most kaptam egy barátomtól a kimutatást. Hallgasd csak! Ülj le már, mert a végére még hanyatt találsz esni. Szóval figyelj. Akár esik, akár fúj minden Brüsszelben töltött nap után 304 eurós költségtérítés jár nekik. Természetesen számla nélkül. Berongyolnak reggel, mondjuk így jobb híján a munkahelyükre, odakörmölik nevüket a jelenléti ív megfelelő rubrikájába és máris ott tudhatják a bankszámlájukon a több mint 300 eurót. A rossz nyelvek szerint péntekenként éppen csak bedugják az orrukat, lefirkantják a szignójukat, aztán ki-ki rohan a reptérre, hogy még idejében elérje a hazavezető délelőtti gépet, mert ugye a week-end az szent, mint a péntek esti gyertagyújtás. Ha csak húsz munkanappal számolsz egy hónapban, az már önmagában több mint hatezer euró. És akkor még egy szalmaszálat sem tettél keresztbe, bár tény, hogy Brüsszelben viszonylag ritkán botlik az ember szalmaszálakba.
De játsszunk el a gondolattal, hogy a szóban forgó képviselő dolgozni akar. Biztosan van ilyen is – mosolyog fel a fotel mélyéből hamiskásan az öreg, ezért hát csapdát sejtek a kérdés mögött, nem is válaszolok rá. Nincs szükség rá, mert folytatja kérdezés nélkül is.
Akkor tehát kell egy iroda, plusz ami egy uniós képviselő irodájának elengedhetetlen tartozéka: számítógépek, telefonok, etceterá, etceterá, mindezek bérleti és üzemeltetési költsége. Az igényt csak egyszer kell benyújtani, onnantól havonta rendszeresen megjelenik a pénz a képviselő úr vagy asszony számláján, általában 4.300 euró. Kinek kicsit több, kinek kicsit kevesebb, attól függően, hogy az adott pillanatban melyiküknek jutott eszébe több nélkülözhetetlen segédeszköz. Hogy aztán ez az iroda létezik-e egyáltalán vagy sem? Bőven elég bediktálni egy címet, onnantól a kutya se ellenőrzi, hogy valóban ott székel-e az igénylő honatya. Ja és persze el ne felejtsem: számlát erről sem kell bemutatni. Atya egy ég, mit kaszálhatna itt az adóhivatal, a maszat knasza.
Természetesen nem lehet elvárni egy ilyen magas grádicson helyet foglalótól, hogy saját talpával koptassa az aszfaltot, netán vonattal térjen meg szerettei honába. A kocsin nem lehet spórolni. Azaz hogy mégiscsak, havonta úgy egy ezrest – euróban. És akkor még fel sem vetettük azt a verziót, amikor az illető fapados járattal utazik hazájába és vissza, de az elszámolásban gépkocsihasználatot tüntet fel. Havi négy oda-vissza hétvége… Szép summa? Na ehhez jönnek a hivatalos kiküldetések. Mondjuk, ha át kell ruccanni valamilyen fontos konferencia okán a távoli Luxemburgba vagy Párizsba. 4.000 euró az éves keret, van mit beosztania a képviselőnek. Ezt azonban már nem adják csak úgy szíre-szóra. Be kell mutatni a bizonylatokat! Hogy aztán tényleg részt vett az illető valamilyen tanácskozáson vagy csak úgy töltötte az időt, mondjuk a Luxemburg kertben vagy a Diadalív árnyékában… Ennek ellenőrzésére nincs apparátus, meg ha lenne is, az érdemi munkától venné el az időt meg a drága pénzt!
Természetesen nem várható el, hogy a képviselő minden ügyes-bajos dolgában maga járjon el személyesen. Hová lenne így a világ? Erre találták ki a gyakornokok, asszisztensek és titkársági alkalmazottak hadát. Havonta 21.209 euróból kell kigazdálkodniuk a rávalót, amelynek egy része – az ellenőrizhetetlen rossz nyelvek szerint – visszacsorog a munkaadó zsebébe. És például még abból is lehet profitálni, ha az ember vendégeket hív, mondjuk egy busznyi középiskolást, hogy bemutassa az Intézmény hétköznapjait. Sem az utaztatási sem az étkeztetési költséggel nem fukarkodik az Intézmény és bátran kalkulálhatunk azzal, hogy jut is, marad is.
De hát egyszer minden bálnak vége szakad – próbálok ellenvetni, de az öreg kész a replikával.
Erre találták ki a végkielégítést. Az Európa Parlamentben töltött évek függvényében jut mindenki a bánatpénzhez. Minden év után egy-egy plusz hónap fizetség jár, de fél évesnél kevesebbel még senki talpára nem kötöttek útilaput. Igaz, 24 hónapnál hosszabb búcsúdíjazást sem vehet fel senki.
Miután csaknem végig álmélkodtam az öreg barátom eszmefuttatását, nagy hirtelen visszakérdezett.
– Számoltad a tételeket? Euróban? Sékelben? Vatikáni valutában…?
Szégyenlősen vallottam meg, hogy már az elején elakadtam.
– Sebaj – legyintett nagyvonalúan – szerintem más se számolja. De ugye érted már, miért örülök nagy titokban, hogy Izrael mégsem tagja az Európai Uniónak. Hát nincs nekünk elég kiadásunk amúgy is? Habár, talán megérné a költségvetésnek, ha ennyiből meg tudna szabadulni néhány léhűtőtől, akik csak rontják itthon a levegőt.
Ha úgy vesszük, ez is egy szempont. És talán nem is elhanyagolható…
kép: forrás
