szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!
Nagy király az öreg. Akinek nincs a látókörében ilyen korú férfiember, el sem gondolná, milyen élénk még a gondolkodása, a fantáziájáról már nem is beszélve az én kedves barátomnak, Kohn bácsinak. Ha egyszer belekezd, se vége, se hossza hajdan volt gáláns kalandjai elbeszélésének. Arca kipirúl, mozdulatai harmonikussá lesznek, még a hangja is mintha megacélosodna. Mik estek meg hajdanán, egy atya úr isten! Még magam is belepirulok olykor-olykor, márpedig az én arcom 39,8 alatt nem szokott elszíneződni. Ha csak a harmadát belekopognám a laptopomba, az biztos, hogy menten füstölni kezdene a hardver, kimennének a biztosítékok és talán soha vissza sem jönnének.
Na de ettől tartózkodni fogok. Meg különben is, Kohn bácsi azért tudja, hol a határ. Volt az általa elbeszélt történet zaftos vagy éppen csak hogy 16 éven felülieknek ajánlott, soha egy nevet vagy akár csak egy ráutaló helyszínt nem árult el soha.
Úriember nem csibész szögezte le mindannyiszor, ha kíváncsiskodni próbáltam, mert hát ugye az ember született pletykafészek, különösen ha férfiból faragták, de az én öreg barátomból se jó szóval, se szelíd erőszakkal nem lehetett többet kiszedni, mint amennyit ő akart megosztani hallgatóságával. Amikor talán a szokásosnál is rámenősebben szerettem volna a részletekkel megismerkedni, az öreg visszakucorodott füles fotelja mélyébe és hallgatásba burkolódzott. Végighúzta ajkai fölött összecsippentett mutató és hüvelykujját jelezve, itt a vége, fuss el véle: tőlem tovább egy mukkot sem.
Mit ne mondjak, tetszik nekem az öreg! Nem lafatyol bele a vakvilágba. Mondja amit jónak lát, de tekintettel van mások érzékenységére. Még véletlenül sem szeretne bárkinek is jó hírnevébe belegázolni. Miért ez a körültekintő tapintat? Vagy miért nem színezi kedve szerint történeteit? Megmondta: úriember nem csibész.
Amit én tudok – emeli fel figyelmeztetően a mutatóujját, ha jókedvében érem -, azt minden öregember ugyanúgy tudja! Legfeljebb nem akarja belátni, hogy az idő elszalad fölöttünk. A múló évekkel gyarapodik tapasztalataink tárháza, azonban ugyanilyen ütemben csökken a teljesítményünk is. Nem tűnt fel még neked soha, hogy egyik másik magam korabeli férfiú, milyen lelkesen regél legújabb hódításairól? Olyan történetekkel hozakodnak elő, mintha még ma is a harmincas éveik elejét koptatnák.
Egyetértően bólintok, s elmesélem, magam is tudok erről egy régi viccet. Ha igaz, még a szép-emlékű Kellér Dezsőhöz kötődik a történet, amely szerint az öreg Grünn búsan ballag a háziorvosához. Doktor úr, panaszkodik keserűen, a szomszédom tíz évvel idősebb mint én és azt mondja, hogy minden nap boldoggá teszi a barátnőjét. Tudna valamit ajánlani nekem? Hát persze – így az orvos -, mondja maga is..!
Kohn bácsi illedelmesen elmosolyodik a történetemen, de szemlátomást nincs elalélva. Jobban szereti a saját sztorijait. Szusszan egyet aztán bele is kezd. Mondja, hogy a barátját, akivel még a hatvanhetesben együtt vitézkedtek, ellenőrző vizsgálatra hívták a kupat holimba. Afféle „csekap”: vér, vizelet, meg ilyesfélék, hogy rendben van-e minden, a korának megfelelően.
– Nagyszerűen érzem magam, doktor úr – nyitott be óriási lendülettel a vizsgálóba és még mielőtt bármit is kérdeztek volna ömlött belőle a szó. Az orvosok ugyan általában nem szokták szeretni az ilyesféle túlhevült pácienseket, de most szerencséje volt, mert türelmes hallgatóságra lelt. – Fél éve újra nősültem. A feleségem éppen hogy harminc, én meg jóval túl a dupláján, és mégis! Már három hónapos terhes. Mit szól ehhez, drága doktor úr? Mi a véleménye?
A doki valószínűleg nem akart túlságosan ünneprontó lenni, ezért először a vizsgálóasztalra ültette betegét, megkopogtatta elől, hátul, felrakta rá a vérnyomásmérőt, majd miközben pumpálni kezdte a kis labdacsot, egy látszólag igen körmönfont történetbe kezdett.
Van egy másik kuncsaftom, aki nagy vadász hírében áll – ámította páciensét a fehér köpenyes -, aki semmi pénzért ki nem hagyna egyetlen vadászidényt sem. Egyszer azonban állítólag úgy esett, hogy a nagy sietségben véletlenül az esernyőjét vitte magával a dzsungelbe a puskája helyett. Hát persze, hogy szembejött vele egy vérszomjas vad oroszlán. Bömbölt az állatok királya, rázta az üstökét, nagyon dühös volt, hogy megzavarták délutáni nyugalmában. Most vagy soha, mondta magában a vadász, ilyen trófeát még a világ nem látott, mindenki irigykedve bámul majd engem! Ráfogta az esernyőt, célzott, és meghúzta a ravaszt. Vagyis az esernyő gombját. Bumm! Az oroszlán abban a pillanatban elterült a földön.
– Ez teljességgel lehetetlen – hitetlenkedik az öreg-ifjú férj! – Biztos, hogy valaki más lőtt helyette!
A doktor erre nem szólt semmit. Sztetoszkópját a paciens szívtájékára helyezte, hallgatózott egy kicsit majd azt monda: szívritmus rendben, pulzus rendben és a vérnyomása is elfogadható. Ezer évig fog élni barátom, ha vigyáz magára és kerüli a váratlan izgalmakat…
kép: Tambako The Jaguar (flickr)
hahahahahahahaha