​Eszement ötletem támadt

1

szerző: Sáfrán István

Még mielőtt kifejteném, szeretnék elöljáróban elnézést, mi több: akár bocsánatot is kérni mindazoktól, akiket az alábbiakban majd akaratomtól függetlenül meg fogok bántani. Az igazsághoz tartozik, hogy teszem ezt előre megfontolt szándékkal, huzamosabb időn át, társtettesként.  Éppen már csak a különös kegyetlenség hiányzik a minősítéshez, s akkor akár életfogytig ehetném a rabkosztot.

Az egész úgy kezdődött, hogy bandukoltam lefelé a lépcsőházunkban. Szépen, komótosan, ahogyan ez már a magam korabeli csaknem fiatal urakhoz illik. Egyébként se foghattam volna sietősre, mert előttem egy mama araszolt olyan hat-hét éves forma zabálnivaló kisfiával. Gyönyörű reggel volt, a nap hétágra, felhő sehol, csak egy kis sarav, (vagy hamszin, kinek melyik áll jobban a nyelvére), de abból is legfeljebb annyi, amennyire júniusban minden asztmásnak annyira szüksége van, mint a falat kenyérre. Szóval bandukolunk az utca felé, amikor az előttem haladó ifjú ember befejezvén a táblányi csoki elmajszolását, a göngyöleget (értsd: a sztaniolpapírt meg színes csokipapírt hanyag mozdulattal a folyosónk kövére ejtette.

Hangsúlyozom: a mi, a közös házunk közös folyosójának közös kövére ejtette a szemetet. Nem hogy belátható távolságra, de pontosan öt lépésnyire ott árválkodott egy kukaféleség meggyőződésem szerint azért, hogy akinek felesleges dolga akad a kezébe – dobja oda.

Az, hogy ez nem így történt csak felbosszantott. Amiért méregbe is gurultam, hogy a mama még csak rá sem szólt csemetéjére. Nem rótta meg és nem utasította felszedni az elhányt szemetet. Mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Ez volt számukra a természetes.

Jobb és más híján magam vettem fel a gombócra gyúrt papírgalacsint, utánuk siettem, köszöntem illedelmesen, majd azt mondtam a meglepett anyukának, hogy el tetszettek veszíteni ezt az izét, illetve ha tényleg nem kell, akkor ímhol immár lépésnyire a szemetes, szíveskednének oda beledobni.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kirobbanó sikert arattam fellépésemmel. Egyrészt ugye ez a beszélgetés a körülmények kényszerítő volta miatt négy nyelven zajlott le (javarészt oroszul és angolul, valamint kisebb ám mégis csaknem egyenlő részben ivritül és magyarul!). Végül is mindenki elmondta a magáét, volt némi hangoskodás is, ne tagadjam, de az eszmecsere a felek kölcsönös megegyezésével ért véget. Vagyis: a szemét végül is a tartóban végezte. Idekívánkozik még, hogy azon a héten a fiatalasszony nem fogadta a köszönésemet, de szombat reggel már visszamorgott valamit, sőt a jövő héten már jó sabatot fog kíván, és nem csak azért, mert mégiscsak én vagyok az öregebb. Erre különben fogadni mernék, mert alapvetően nem vagyunk rossz emberek, csak kell egy kis biztatás, hogy merre az előre.

Ilyesféle félsikerekkel járok az utcánkban és a tengerparti sétányon nemkülönben. Azt már nem merem megkockáztatni, hogy minden szemetelőre rászóljak, elvégre az ember mégiscsak felelős a testi épségéért, de volt már rá példa, hogy megfogadták barátságosan intő szavam. Természetesen az is előfordult, hogy programot ajánlottak a tárgynap délutánjára, de hát az ilyesmit az ember, aki nem keresi a bajt magának, meg se hallja!

Meg hát ki vagyok én? A köztisztaságiak kinyújtott társadalmi keze? Jó vicc, Móric! Én fogom rászoktatni a környezetem felelőtlenebbjét a kuka használatára? Ez még akkor sem várható el, ha – amint az tény! – egyre többen vagyunk, akik megszóljuk a rendbontókat. Ezzel együtt mintha kevesebb lenne a környékbeli utcákon az elszórt papír, az eldobált csikk, az ablakból kidobott hulladék. Sőt! Még mintha a kutya-aknák is ritkulnának.

Mégsem vagyok felhőtlenül boldog. Olvasom, hogy a japán iskolákban bevezetni készülnek egy olyan munkarendet, amelynek eredményeként a tanulóifjúság tesz maga után rendet minden tanítási nap végén. A meglesett példák azt igazolják, hogy egyikük ujjáról sem esett le az aranygyűrű és kivétel nélkül mindenki megúszta maradandó fizikai vagy lelki sérülés nélkül a takarítást. Sőt, egy – már belátható – időn belül, mintha kevesebb szemét eltüntetése várt volna az éppen soros takarítóbrigádokra.

Vessenek rám követ – az apraját ha kérhetném, mert én még szeretném megérni a társadalmi konszenzust -, de én még ennél is tovább mennék. Mint sareles – (önkéntes fegyvertelen honvédelmi szolgálatos, mondom a még nálam is gyengébbek kedvéért) – megtapasztaltam, sorköteles gyermekeink ugyanolyan rendetlenek – persze tisztelet a kivételnek! -, mint otthon, ahol is majd a mama, a papa vagy a nagyszülők valamelyike úgyis rendet csinál az imádott csemete után. A seregben sem törte magát a felnövekvő nemzedék, hogy ha nem is patika tisztaságot, de legalább elfogadható rendet hagyjon maga után egy-egy étkezés befejeztével. Majd az ügyeletes, aki aztán ifjú kora élete fájdalmának minden undorával maszatolta szét a hosszú asztalokon a törött tojáshéjakkal ékesített kenyérhalmokat, a félig tele fejére borított pudingos palackokat. Ha nagyon erőltetik, elhiszem, hogy lehet még azokból is jó katona, aki a kiborított kávét úgy hagyja ott maga után, mint eb a szaharát, de engedtessék meg kifejtenem, hogy bennem bujkál a kisördög: rend a lelke mindennek. Akinek a körlete rendetlen, annak a fegyvere sem lehet harcra kész. Ezt ugyan egy másik világ másik seregében verték a fejembe, de máig nem találok kivetnivalót benne.

Ezt tanultam én az iskolában is, ahol a tanítónéni igen erősen rámpirított még egy ottfelejtett fél zsemle csücsök miatt is. Igaz, akkor és ott még nem volt demokrácia. Rá lehetett kiabálnia a tanárnéninek a kisdiákra annak a veszélye nélkül, hogy másnap a tantestületi elöljáróság elé citálnák a pedagógust a szülők elemi erejű feljelentése nyomán, mert hogy meg lettek sértve a gyermek emberi és gyermeki jogai és még sok minden más, ami most nem jut eszembe, pedig valaha én is álltam katedrán.

Hát ezért is gondolom, vannak dolgok, amiket nem lehet elég korán elkezdeni.

És most gondoljon mindenki arra, amire akar. Akár pajzánságokra is. Belefér. Amiképpen az a maréknyi szemét is a legközelebbi kukába.

Nem törjük derékba a felnövekvő nemzedék egyéniségét, ha idejekorán rászoktatjuk a rendre. De ha mégis, arra is fogok tudni egy bevált receptet mondani, ígérem.

1 komment

  1. 👍 בתאריך 22 ביוני 2016 15:40,‏ Új Kelet online כתב:

    > Új Kelet online posted: “szerző: Sáfrán István Még mielőtt kifejteném, > szeretnék elöljáróban elnézést, mi több: akár bocsánatot is kérni > mindazoktól, akiket az alábbiakban majd akaratomtól függetlenül meg fogok > bántani. Az igazsághoz tartozik, hogy teszem ezt előre megfont” >

Hozzászólás