Dési János/ujkelet.live
Dédapám, dr. Adler Illés, a Rombach templom rabbija, sok társával együtt 1905-ben járt a Szentföldön. Útjáról lelkesült beszámolót írt az Egyenlőség című lapba. Most, Jeruzsálem napja alkalmából, idézzünk az ő emlékeiből.
„Jeruzsálem falait megpillantva, a jámbor zsidó nagy gyásza jeléül megszaggatja ruháit, mi csak éreztük, hogy a falak közelében járunk és ez az érzés olyan sajátságosan fájt, úgy összeszorította a keblet, hogy könnyebbülés, kifejezés után keresve, egyszer belékaptam a szívtépõ elégiába, melyet Jeremiás próféta Jeruzsálem bukására írt. (…) A város népben oly gazdag!… Fejedelemnő volt a nemzetek között!… Dicső volt az országok sorában!… És most és most! Mások alattvalója lett! Az elégiát, melyet Jeruzsálem elpusztulásának fordulóján, Áb hó 9-én szoktak elrecitálni minden zsidó imaházban, velem együtt sírta el a nagy vasúti kocsi egész közönsége. (…) Ilyen énekek és fohászok között folyt le utunk utolsó része, daloltunk és sírtunk, amikor a gőzgép sípja a megérkezést jelentette és vonatunk lassú gördüléssel a jeruzsálemi pályaudvarra tért be. Még nem állott meg, mikor egy ember kocsinkra kapaszkodva, nyitott késsel tartott felénk. Nem akarta életünket, sem, pénzünket, hanem csak azt akarta, hogy mint elő vagyon írva, megvagdossa ruháinkat, mert ez így szokás Jeruzsálemben.”
„Ilyen küzdelmek közt, mindig lefelé haladva vagy taszíttatva, egyszer csak eljutsz egy sikátorba, melynek, eltekintve az utcát, melyen jöttél, nincs sehol sem kijárása. A sikátor alig száz lépés hosszú, jobbról-balról zárt kapuk, és előtted egy egyenes sziklafal meredezik, melyhez síró emberek támaszkodnak. Meglepetve kérdezed: mi ez? Mire száz torok kiáltja feléd, hogy a Nyugati fal előtt állsz. Megremegsz, a koldusok is visszahúzódnak, a sziklafal meg, mintha egyszerre lelkedre nehezednék. Nem tudod, mi történik veled, mi az, mi egész valódat oly leírhatatlan módon megragadta, csak azt tudod, hogy sírnod kell, keservesen zokogva, hosszan, hogy homlokoddal oda kell támaszkodnod a falhoz, mely hajdan a dicső jeruzsálemi szentélyt zárta körül, látta Izrael királyait, itta a hősök vérét, hallott annyi sóhajt, hogy ha mind összegyűlnének, olyan vihar válnék belőle, hogy megremegne tőle a várhegy, mely valamikor az Úr szentélyét hordta fején.
Ki az, ki azon helyen nem imádkozik?”
„Wenn ihr wollt,/ist es kein Märchen” – írta Altneuland könyve alcímeként Herzl Tivadar. Azaz, ahogy Márkus Aladár első magyar fordításából (Ősújország) ismerjük: „Ha akarjátok, nem mese.”
