Üzenet a vagonba: Invázió

szerző: Vágó Lídia – az auschwitzi  UNION muníció gyár túlélői szervezetének elnöke (2004)

Hetvenkét évvel ezelőtt, június 2-án, pénteken reggel két kakastollas csendőr jött értünk, gyergyószentmiklósi házunkba.

Nem téves a dátum, mert kereken egy hónappal azelőtt, amikor éjjel az ablakból néztük, ahogy szekérre rakják a szomszéd házban lakó jó barátainkat, dr. Szántó Gyula ügyvéd családját, apánk sírva fakadt. A halál angyala átugrotta házunkat, pedig útra készen álltunk mi is…

Reggel egy rendőr közölte, hogy egyelőre otthon maradunk házifogságban, mert orvoshiány miatt a szüleim továbbra is felelősek a szuterénünkben lévő „légó” elsősegély állomásért, melyet orvosi felszerelésükkel rendeztek be, miután emeleti rendelőiket már úgysem használhatták.

Persze szó sem lehetett arról, hogy ezt a kegyelmi hónapot szökésre használjuk fel, bár egy székely paraszt, aki mint jó néhány más páciensünk élelmet hozott nekünk, felajánlotta, hogy elrejt a közeli Tekerőpatak körüli hegyekben lévő tanyáján. Földszintünket ugyanis a bevonuló német csapatok rekvirálták „Ortskommandantur”  – a helyi és környéki Wehrmacht parancsnokság részére. De ettől függetlenül, se gondoltak volna ilyesmire túlzottan törvénytisztelő szüleim.

Április és május úgy telt el, hogy a lent lakó tisztek és altisztek szüleimet „Frau, ill. Herr Doktor „- nak szólították és engem, a „Fraulein”-t gyakran kértek meg, hogy fáradjak le hozzájuk tolmácsolni a helybéliekkel folytatott főleg rekvirálási tárgyalásaiknál. Szüleim szörnyű pánikban voltak kénytelenek leengedni, és magam sem értem, hogy én miért nem féltem tőlük.

Ahogy a csendőrök bejöttek, első követelésük anyám jegygyűrűje volt. Zokogás tört ki belőlem, ahogy anyu – szappannal, vízzel, némán, komoran húzogatta le ujjáról a gyűrűt. (Apám jegygyűrűjét, néhány ékszert és fogászati aranyat beadtuk a Magyar Nemzeti Bankba.)

Kis kertünkön keresztül a hátsó kapun kísértek ki négyünket, görnyedezve csomagjaink terhe alatt. Az egyik német tiszt a nyugágyban Anikó húgom tangóharmonikáján játszott, amikor elhagytuk otthonunkat. Úgy emlékszünk, valamelyik tiszt „kölcsönkérte” a harmonikát, miután egy ismerős fiú, Bajtalan Géza elkérte Anikótól, adná oda neki, mert majd visszaadja, ha visszajövünk…

Csak azért se!

Június 2. volt még a most is emlékezetes intenzív amerikai (?) bombázás napja, mely megbénította Észak-Erdély vasúti közlekedését, és állítólag sok áldozatot is követelt.

A nemzeti érdek megkövetelte, hogy a „légó” elsősegély állomás elhanyagolható, és első prioritásként a zsidó orvos családjának kiírtását még a lebombázott vasútvonalak se késleltethetik egy napot sem. A rendőrség udvarán ki lehet várni, amíg legalább Szászrégenig megjavítják a síneket. Az állomáson a kísérő rendőr kissé zavarban kért apámtól pénzt vasúti jegyekre, mivel a nagy zűrzavarban elfelejtettek a rendőrségen erről gondoskodni. (De hogyan lehetett egyáltalán még pénz a birtokunkban?) Este már túl késő volt a téglagyári gettóba eljutni, ezért kinyitottak számunkra egy irodát a szászrégeni rendőrségen. Még el se kellett magyarázni mi célból.

A kultúrsokkok fokozódó sorozata gyorsuló léptekkel közelített az iszonyatok csimborasszójához. A gettóból már két nappal azelőtt elindították az első transzportot a gyergyóiak zömével. „Ki tudja hol áll meg…”

Mivel a „kegyelmi” hónap alatt telefonunkat nem kapcsolták ki, a „légó” állomás miatt, hallottunk a gettóbeli „pénzverdéről”. Szüleim jó barátját, Sáska Bandit letartóztatták, mert C.S. és felesége nem bírták elviselni a kínzást és bevallották, hogy nála hagyták megőrzésre értéktárgyaikat. Szüleink megnyugtattak, hogy ha mi sem kerülhetjük el sorsunkat és odajutunk, ne féljünk, nem fog bántódás érni, mert apu kollégája, dr. Gaál Alajos, a Magyar Párt elnöke átadott apunak egy garantáló levelet, a gettó parancsnokának címezve.

Talán ennek köszönhettük, hogy a gettó kapujánál lévő kis bódéban a „bába” eltekintett az intim briliáns-kutatástól. Szüleinket külön-külön körülbelül egy óra hosszat faggatták a „pénzverdében”, hogy hová rejtették, vagy kinek adták át értéktárgyaikat, pénzüket, amit székely, román és zsidó betegek gyógyításával szereztek. E kereseti forrásról persze nem esett szó. Tény az, hogy valóban hajuk szála se görbült meg. De a drága öreg Berkovits Annus nénit holtra (nem félholtra!) verték óra- és ékszerüzlete miatt.

Június 6-án, kedden délután vagoníroztak be. Ez a nap a második világháború fordulópontjának dátuma lett: „D-DAY” – de mi ezt még nem tudhattuk. Számomra deportálásunk napja és vőlegényem 22. születésnapja volt. Azt hittem, már valahol a fronton van, de még a közelben volt, Palotailván, XII/3 századával. Csak Jom Kippur napján lépték át a „bécsi döntés” határát, és jutottak el a tordai frontra.

Lepedőkből sebtiben összevarrt átalvetőinkben ültünk az agyonzsúfolt vagonban, mert a gettóban maradottak már tudták, hogy koffereknek nincs ott helye. Útban a kapuig még ledobtunk mindent, amit nem bírtunk cipelni. Ott még Anikó az új ballonkabátja után jajongott. Egy pillanatig kísértébe estem, és fel akartam emelni a lábam előtt heverő „Ady Endre: Összes versei”-t. De átléptem, mint ahogy nem volt szívem letaposni az utamban heverő ruhadarabokat sem. A régeni saskeselyűk nyilván rögvest ott termettek…

Apámat beteg-vagonunk felelősévé nevezték ki. Fő feladata a vagon közepére helyezett ürülékes vödör leadása (nem levitele, nehogy megszökjön) volt, nagy ritkán, és néhány korty víz igazságos kiadagolása.

Alig ismertünk néhányat útitársaink közül. Mellettünk ült a megkínzott Rubin Margit néni és testvére, Weinberger néni, akiknek 14 éves lányaikat Ipát és Katit csak augusztusban szelektálták, amikor Plaszowból visszavitték a nagygyergyói csoportot Birkenauba. Elemista korombeli barátnőmet, Fekete Mártát a szászrégeni állomáson elszakították szüleitől és kétéves fiától, és elküldték az első transzporttal. Csak nemrég meséltem Mártának drágáinak utolsó útjáról. Az öreg Alter eszét vesztve végkimerülésig üvöltött: „Öljétek meg dr. Rosenfeldet! Vegyétek el tőle a kulcsot, engedjetek ki innen!”

Holtteste velünk maradt.

Kassánál csendőrök átadták a marhavagonok portékáját az SS-eknek. Végképp szétfoszlott a tiszavirág életű Kenyérmező-illúzió, ha volt egyáltalán valaki, aki hitt benne. De hirtelen egy pillanatnyi reménysugár családunk részére: egy emberséges csendőr (ilyen is volt?) végigszaladt a vonat mentén kiáltva: „Dr. Rosenfeld”. Ó, talán mégis visszaküldenek a légó segélyállomás miatt? Nem. „Szmuk Sándort hadirokkantsága és kitüntetése miatt, családjával hazaengedik. Gondolták, hátha ezzel a vonattal viszik magukat. Egy élelmiszercsomagot küldenek…”

Apám a fejünk fölötti kis rácsos nyílásnál feszülten figyelte a tovasuhanó állomások neveit. Amikor lengyel földre értünk, háborút viselt, veterán apám összeroppant: öngyilkos akart lenni, és az elkobzott morfiuma után jajveszékelt. Anyám gyengéden megfeddte, „Hogy beszélhetsz így? Két gyermeked van!” Vonatunk néha órákig vesztegelt egy-egy állomáson, ha sürgősebb hadiszállítmányt, vagy személyvonatot vártak. (Hát nem a mienk volt a legsürgősebb?)

Csütörtökön vagy pénteken egy személyvonat állt meg velünk szemben. Egy ablaknál kikönyöklő férfi elkapta apám fürkésző tekintetét. Két kezével két oldalt elrejtve száját, némán ismételgetve egyetlen szót formált tagoltan ajkaival: invázió. Ezután ujjait mozgatva, Churchill győzelmi „V” jelével bátorította a halálba menőket, és búcsúzóul összekulcsolta két kezét, kezet fogva apámmal. Lengyel volt-e, vagy német? Egy Mensch. Apám izgalomtól remegve alig bírta kinyögni: „Megtörtént az invázió”. Ezért epekedtünk régóta, a partraszállásért Nyugat-Európában, a második front megnyitásáért, az egyetlen sorsdöntő hadműveletért, mely siettethette a szövetségesek győzelmét, a háború végét. De sokak számára túl későn jött. Egy halvány reménysugár villanhatott fel nagyon kevesek szívében és agyában, akik a mi marhavagonunkban felfoghatták a külvilágból küldött biztató üzenet horderejét.

De nem volt örömujjongás a halálra szántak körében. Csak anyu tűnt úgy, mintha felvidult volna egy pillanatra. Vagy talán csupán miattunk tettette magát?

Szombaton, június 10-én elgázosították és elégették. A mintegy 80 megkínzott lélek közül hárman ítéltettünk ideiglenes életre a pokol kapuja mögött. Apánk egy amerikai katonai kórházban, Bad Ischlben halt meg körülbelül két héttel a felszabadulása után az Ebensee koncentrációs táborban. Szabad zsidóként halt meg. Köszönjük nektek, amerikai katonák.

Húgom, A-6917, és én, A-9618 visszatértünk arról a tévesen nevezett „más planétáról”. A felfoghatatlan a mi Föld bolygónkon történt, és emberek követték el népünk és más embertársaink ellen a megmagyarázhatatlant.

*

20 évvel a D-DAY után, június 6-án, Cholonban hazajött az iskolából harmadik elemista Áriél kisfiunk újságolva, hogy a morá (tanárnő) elmesélte  a normandiai plisá (invázió) történetét.

„De azt mondta, hogy a plisá 1943-ban történt. Erre én felálltam: „moráti, át hicált milion jehudim”. (Tanítónénim, maga megmentett egymillió zsidót.) Lehet, hogy még több is megmenekülhetett volna.

Fotó illusztráció: internet https://www.pinterest.com/pin/87890630200500478/