szerző: Halász András
16.
Ömlött az eső, amikor Dr. Forgács Sándor útnak indult a Fonten Gyógyszergyárba. Az alkalomhoz illően öltözött fel. Öltönyt és nyakkendőt viselt. A megbeszélt időben érkezett a gyár kapujához. A biztonsági őr szúrós szemmel mérte végig. Forgács közölte vele, hogy Soltész Lászlóhoz jött, kérte, értesítsék. A külkereskedő a kaputól több száz méterre lévő irodaépületbe kísérte. Forgács az ernyő alól csak annyit látott, hogy az épületeket magas fenyők veszik körül. Szívesen megkérdezte volna Soltészt, melyik épületben van a kutatólaboratórium, de visszafogta magát.
Több emeletes épületnél álltak meg. Lifttel mentek fel Soltész irodájába. A szoba szerény berendezése meglepte Forgácsot. Három fotel, kerek dohányzóasztal, az ablak előtt nagyobb íróasztal, végül egy iratszekrény volt mindössze a szoba bútorzata. Kettő reprodukció lógott a falon. Észrevette, egyetlen irat sem hevert az íróasztalon.
Soltész hellyel kínálta, megkérdezte, kér-e kávét vagy valamilyen üdítőitalt. Sándor a kávét választotta. Vendéglátója odament a telefonhoz, és tárcsázott.
– Julika drága, két kávét legyen szíves. Igen, megjött a vendégem.
Valójában Saroltát hívta. Megbeszélték, ha megérkezik Forgács, ezzel a szöveggel jelzi, hogy érte jöhet.
– Sajnos, ma nem jött be a professzor. Képtelenség kiszámítani, mikor tartózkodik a laborban. Áruld el nekem, miért akarsz eljönni az egyetemről?
– Az az igazság, nem érzem jól magam a tanszéken. Rengeteg órát kell tartanom…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert belépett a szobába egy fehér köpenyes nő. Hatalmas, fekete keretes szemüveget viselt, ami szinte az egész arcát eltakarta. Emiatt Sándor képtelen volt a korát megsaccolni.
– Elnézést kérek, nem tudtam, hogy vendéged van. Majd később visszajövök,
– Várj egy kicsit, Sarolta. Engedd meg, hogy bemutassam kedves ismerősömet, Dr. Forgács Sándor egyetemi tanársegédet. A hölgy pedig Dr. Kővágó Sarolta, a professzorunk helyettese. Gyere, ülj le közénk. Neked is hozhatok kávét? Az asszony nemet intett a kezével.
Forgács és Sarolta kezet ráztak. Sarolta leült az egyetlen üres fotelba. Alaposan szemügyre vette a fiatalembert. Szóval ő Galamb. Pirike legjobb barátnője lányának a fiúja. Tetszett, amit látott. Jól fésült fiatalember volt. Meleg barna szemekkel, szőke hajjal, és ahogy ülve meg tudta ítélni, kisportolt alakkal. Jól állt rajta a szürke öltöny, a középkék színű ing, és a vöröses barna nyakkendő. Még a cipője is ragyogott.
– Mi szél hozta erre? – kérdezte Saci, és közben levette orráról a szemüvegét. Érdeklődve vizslatta Forgácsot.
– Megkértem Soltész urat, ha lehetősége nyílik rá, mutasson be a professzor úrnak. Jelenleg a SOTE Kémiai tanszékén dolgozom, de szeretnék komolyabb tudományos munkát végezni. És a Fonten gyárnál jobbat el sem tudok képzelni.
– Van már valamilyen tudományos témája? – nézett rá Sarolta kérdően.
– Csak nagy vonalakban. Az agyi idegpályák ingervezetése… – nem tudta befejezni, mert Soltész közbe vágott:
– Sarolta, bocsássatok meg, de rengeteg dolgom van. Nem vennéd át tőlem a fiatalembert? Ebből a tudományos katyvaszból úgy sem értek egy árva szót sem.
– Rendben van. Ha nem bánja Forgács úr, elrabolom Lacitól. Átmegyünk az én rezidenciámba. Előre megyek, mutatom az utat.
– Nagyon köszönöm Lacikám a segítségedet. Végtelenül hálás vagyok, – búcsúzott el Forgács Soltésztól.
Kiléptek a folyosóra, és egy emelettel feljebb mentek. A folyosót erős vasrács zárta, középen vasajtóval, amelyre chipkártyával nyitható készüléket szereltek fel. Az egész emeletet erős fénnyel árasztották el. Sarolta kivette zsebéből a chipkártyát, behelyezte a készülékbe, amely búgó hangot adott. Az asszony megnyomta az ajtót, ami kinyílt, majd becsapódott mögöttük. A zárt folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoztak, amelyen sem számokat, sem neveket nem lehetett felfedezni. Jobbról a harmadik ajtót nyitotta ki Sarolta. A szoba berendezése kísértetiesen hasonlított Soltész szobájára, azzal a különbséggel, hogy az ablak melletti fal előtt könyvespolc terpeszkedett, ami roskadásig tele volt vastag, tudományos könyvekkel. Helyet foglaltak egymással szemben.
– Ott hagytuk abba, hogy szeretne a professzor úrral beszélni. Én vagyok a helyettese. Elárulná, miről?
Forgács csak most, hogy közel ült az asszonyhoz, fedezte fel, milyen gyönyörű szemei vannak. Az asszony magas homloka, okos tekintete, amely egyenesen a szemébe fúródott, azt az érzést keltette benne, ezzel az asszonnyal szót fog érteni. Csak jó benyomást kell keltenem, gondolta, de nem tudta eldönteni, merjen-e udvarolni neki, vagy sem. Majd kiderül, erre később is ráérek, nyugtatta magát.
– Hogy őszinte legyek, kezd elegem lenni az egyetemből. Amikor végeztem, és felajánlották, hogy dolgozzam a tanszéken, örömmel mondtam igent. De nagyon gyorsan kiderült, hogy kutatásra egyáltalán nem jut idő. És hogy azzal töltsem a napjaimat, hogy a hallgatóknak kémiát tanítsak, nos, ez egyáltalán nem elégít ki. Többre vágyom.
– Említette, hogy az agyi idegpályák érdeklik. – Saci felállt, odament a könyvespolchoz, és leemelt egy vastag kötetet. Forgács azonnal felismerte. Ő is ebből tanult annak idején. Az agy anatómiáját tartalmazta. Sarolta kinyitotta, az egyik ábrát Forgács orra elé dugta.
– Sorolja fel kérem, milyen biokémiai reakciók jönnek létre, amikor valaki futásnak ered.
Forgács, gondolkodás nélkül válaszolt. Közben mosolygott magában. Tényleg azt hiszi ez az asszony, hogy alapdolgokkal sem vagyok tisztában? Ennél sokkal nehezebb kérdéseket kell feltennie, ha meg akar fogni.
– Látom, még semmit sem felejtett el,- mondta Sarolta mosolyogva, aztán újabb biokémiai kérdésekkel bombázta Forgácsot. Nem volt olyan kérdés vagy téma, amire ne tudott volna válaszolni a vendége.
– Még egy utolsó kérdés. Mit tud nekem mondani az ALS-ről?
– A központi idegrendszer egyik gyógyíthatatlan betegsége, az amyotrophiás lateralsclerosis rövidítése.
– Nem rossz, – mosolygott Sarolta. – Ugye nem haragszik rám, hogy vizsgáztattam? Értse meg, addig nem engedhetem a prof elé, amíg nem győződtem meg a tudásáról. Laci említette, hogy a professzor nincs bent?
– Igen, említette.
– Nézze, megígérem, hogy beszélek vele. De tudnia kell, nem a legjobb időt választotta, hogy munkahelyet változtasson. Az utóbbi időben rengeteg gonddal és problémával küszködünk. Azt javasolom, várjon türelemmel, és időnként jelentkezzen Soltésznál. Egyébként, hadd kérdezzem meg, honnan ismerik egymást?
– A barátnőm édesanyja és Laci felesége nagyon közeli barátnők. Azt is hallottam, hogy Laci lánya, aki most Londonban van, gyerekkora óta jó barátja az én barátnőmnek. Ilyen kicsi a világ, minden a véletlenen múlik.
– Értem. Lacinak bizonyára meg van a telefonszáma, ha lesz valami, ígérem, jelentkezem. Lekísérte a gyár kapujáig. Sarolta addig nem mozdult, amíg Forgács be nem fordult az első sarkon.
*
Mihelyt visszatért az irodájába, Soltészt hívta.
– Átmehetek hozzád? Egyedül vagy?
– Gyere nyugodtan.
Saci gyalog ment le a lépcsőn, és anélkül, hogy kopogott volna, nyitott be Soltész szobájába. A férfi az íróasztalánál ült, valamit olvasott. Amikor észrevette Sacit, felugrott és eléje sietett. Szájával épp hogy csak megérintette Saci ajkait. Legszívesebben átölelte volna, de visszafogta magát. Bárki benyithat, gondolta, a gyárban nagyon óvatosnak kell lennünk.
Sarolta helyet foglalt az egyik fotelban, Soltész az íróasztala sarkára ült.
– Na, milyen benyomást tett rád Forgács? – kérdezte a férfi.
– Rokonszenves fiú, és láttad, milyen jó képű? – kezdte cukkolni Lacit.
– Nem egészen erre gondoltam, – húzta el a száját sértődött hangon Soltész. – Szakmailag mi a véleményed róla?
– Amennyire ilyen rövid idő alatt meg tudtam ítélni, okos fiú. Van benne perspektíva. Azzal küldtem el, hogy időnként jelentkezzen nálad. Apropó, ugye meg van a telefonszáma és a címe?
– Igen, de ha nem is tudnám, Pirike regisztrációjánál nincs tökéletesebb. Mondta Sanyi, honnan ismerjük egymást?
– Igen, említette.
– Saci, van már valamilyen fejlemény a külföldi utunkról? – kacsintott Soltész Saroltára. Az asszony azonban mutatóujját a szája elé tette, jelezve, erről a gyárban ne beszéljenek.
– Holnap este, jössz, ugye, ahogy megbeszéltük? – kérdezte Sarolta, és meg sem várva a férfi válaszát, kiviharzott a szobából.
*
Dr. Kővágó Sarolta a budai találkahelyre tartott. Már sötétedett, de az utcai lámpákat még nem kapcsolták fel. A szűk, budai utcácskákban alig voltak járókelők. Másfél órája indult el otthonról. Ezekre a találkozókra nem szokott autóval menni. Megtanulta, sokkal nehezebb kiszúrni az utána settenkedőket, ha autóval közlekedik. Először buszra szállt, majd két megálló után leszállt. Egy cipőbolt kirakatüvegéből figyelte, ki szállt le ugyanabban a megállóban. Ezeket az utasokat emlékezetébe véste, mert amikor legközelebb felszállt, majd néhány megálló után hirtelen megint leszállt, könnyebben tudta azonosítani esetleges követőjét. De nem észlelt semmi gyanúsat. Lement a metróba, és oda-vissza utazott mind a két vonalon. Végül, közel a találkozóhelyhez, hirtelen bement egy kapualjba, és megállt a kapu mögött. Úgy tett, mintha a ruháját kellene megigazítania, de közben arra figyelt, jön-e utána valaki, vagy kint az utcán nem állt-e meg, és nem figyeli a kapualjat. Semmi gyanúsat nem észlelt. Végre benyitott a cukrászdába. Róbert már várta.
– Remélem, nem késtem sokat, – fújta ki magát Sarolta.
– Egyáltalán nem. Na, meséljen. Hogy ment Soltésszal?
– Be kell vallanom, sokkal könnyebben, mint amire számítottam. A londoni mesénél valódi megdöbbenés látszott rajta. Aztán nagyon gyorsan döntött. A beszervezésénél először nem értette, miről van szó, aztán közölte, hogy semmilyen erőszakos ügybe nem hajlandó belekeveredni. De végül az érzelmi zsarolás megtette a hatását. Na meg az, hogy velem kell dolgoznia. Beígértem neki a másik állást, amiről korábban beszéltünk. Remélem, elintézte, nem akarok lebőgni előtte.
Sarolta átadta kapcsolattartójának Soltész beszervezését rögzítő hangkazettát.
– Ne féljen, minden rendben van. Cseréljük ki a papírjainkat.
Sarolta előkotorta a Soltész beszervezésről szóló okiratot, Róbert pedig Soltész másodállási papírjait.
– Na, ez is megvan. Kérem, most jól figyeljen. A Cégnél elkészítették a Varázsdoboz művelet első részének a tervét. Most szóban tájékoztatom, később megkapja írásban is. Tanulja meg, hogy minél hamarabb megsemmisíthesse.
– Kezdjen hozzá, igyekszem koncentrálni.
*
Dr. Kővágó Sarolta naplójából
1998. augusztus 21.
Három unalmas napot kellett végig ülnöm, míg véget ért a frankfurti tudományos konferencia. De utána az egész hetet a professzorral töltöttem. Új barátom eltökélte, a szeretkezések között megismertet a környék nevezetességével. Állítólag odahaza azt adta be, ezen a héten külföldi küldöttséget kell kalauzolnia. Így előléptem egész küldöttségé. Nagyon kellemes lett volna, ha nem kellett volna megoldani azt a problémát, amiért valójában Frankfurtba utaztam. Be kellett jutnom a laborjába. Ez volt az elsődleges feladatom. Már két napja jártuk a múzeumokat és egyéb nevezetességeket, de egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszembe. És akkor a sors, vagy nevezzük bárminek, a segítségemre sietett.
A harmadik nap, a Majna partján egy aranyos vendéglőben vacsoráztunk. Lent a mélyben csillogott a folyó a ráverődő lámpák fényétől, jól lehetett érezni a víz jellegzetes szagát. Amikor a desszertnél tartottunk, a pincér közölte Frigyessel, hogy telefonhoz hívják. Elnézést kért, felállt, és bement az étterembe. Nagyjából tíz percig volt távol, de amikor visszatért, az arca sápadt volt, látszott rajta, rossz hírt kapott. Nem kellett kérdezgetni, magától is kibökte, mi történt. Az éjszakai takarítónő a laborban törölgetés közben levert az egyik kutató pultról egy üveget, amelyből kifolyt egy gyúlékony anyag. Pillanatokon belül tűz ütött ki, szerencsére az arra járó biztonsági őr segített a tüzet eloltani. Nem tehet mást, azonnal be kell mennie a gyárba, mert tudni akarja, milyen kár keletkezett.
Azt ajánlotta, üljek be egy moziba vagy sétáljak, néhány órán belül biztosan visszaér a szállodába. Itt az alkalom, villant át az agyamon. El kell érnem, hogy magával vigyen. Megfogtam a kezét, egyenesen a szemébe néztem és azt mondtam: elfelejti, hogy én is szakmabeli vagyok. Biztosan tudok valamiben segíteni. Nagyon rosszul esne, ha csak szeretőként tartana számon, akit ha baj van, moziba kell küldeni. Sikerült nagy nehezen könnyeket is elővarázsolnom a szememből. Látszott a professzoron, mennyire megdöbbent. Néhány másodpercig gondolkodott.
– De akkor azonnal indulnunk kell.
Kocsival húsz perc alatt a gyárhoz értünk, amely a város szélén terült el. Több modern épületet figyeltem meg, és egy hosszú csarnokot, az lehetett a gyártási részleg. A kapuban az őr bekukkantott a kocsiba, de látva a professzort, intett a sofőrnek, hogy behajthat. Kiszálltunk, és felmentünk az épület első emeletére. Bekísért a szobájába, ami közvetlenül a labor mellett volt. Le kellett vennem a felső ruhámat, a szekrényben találtam fehér köpenyt, maszkot, és kesztyűt is. Neki beszélnie kellett az időközben a gyárba érkezett biztonsági tiszttel.
Mindenben követtem az utasítását. Kibújtam a ruhámból, ott álltam a szekrény előtt egy szál bugyiban és melltartóban. A szekrényben valóban voltak köpenyek, három is, kivettem a legrövidebbet, és belebújtam. A szekrény polcán ráleltem a maszkokra és gumikesztyűkre. De mielőtt felvettem volna őket, a táskámból elővettem a szemüvegtokomat, óvatosan kiemeltem belőle a fekete keretes szemüveget, és az orromra tettem. A bal oldalánál, ahol a keret szára csatlakozik a lencséhez, megnyomtam egy miniatűr gombot. Ezzel hoztam működésbe azt a rejtett kamerát, amely a két lencsét összekötő szarudarabban volt elhelyezve. A kamera természetesen azt rögzítette, amire ránéztem.
Épp időben lettem kész, mert megérkezett Frigyes. Ő is átöltözött, közben bemutatta a gyár biztonsági főnökét. Már tudta a nevemet. Arra kért, mindig maradjak mögöttük, ne kóboroljak el sehová.
Beléptünk a laboratóriumba. Még a maszkon keresztül is jól lehetett érezni a füstszagot. A villanyt biztonsági okokból kikapcsolták, de mindkét férfi erős fényű elemlámpát tartott a kezében. Időbe telt, amíg hozzászoktam a félhomályhoz. Körbe pillantottam. Szokványos labor képe tárult elém. Lassan fordítottam a fejemet, hogy kellő időt adjak a kamerának a filmezéshez. A két férfi a második munkaasztalhoz ment, a professzor kulccsal nyitotta ki a bal felső fiókot. Óvatosan kiemelt belőle egy általam nem ismert eszközt, és alaposan megvizsgálta a rajta lévő műszert. Észrevettem, hogy a fiókban, A/4 –es nagyságú papír volt, rajta németül két bekezdésnyi szöveg, alatta kémiai képletek. A félhomály miatt nem tudtam elolvasni őket, de bíztam a sokat tudó szemüvegemben, ami folyamatosan mindent rögzített. A professzor kihúzott az ismeretlen eszközből egy, nagyjából fél centiméter átmérőjű apró műanyag csövet, amelyet sűrű folyadék töltött meg. Függőleges helyzetben tartotta, nyilván, hogy a benne lévő anyag leülepedjék. Amíg Frigyes az ismeretlen eszközt vizsgálta, közelebb mentem a vállához, színlelve, hogy jobban lássam, mi van a kezében. De közben a fejemet néhány másodpercre a fiók felé fordítottam. Biztos, ami biztos, gondoltam. Talán így közelebbről még jobb képet tud készíteni a kamerám. Aztán a professzor láthatóan megnyugodva bólintott a biztonsági főnök felé. Visszatette a csövet a készülékbe, és bezárta a fiókba. Ezután megnéztük, milyen kárt okozott a tűz. Nem sokat. Elégett néhány dosszié, és megpörkölődött pár üres kémcsövet tartalmazó állvány.
Az egész nem tartott tovább tíz percnél. Visszamentünk a professzor szobájába. A biztonsági főnök elköszönt, ketten maradtunk. Levettem a szemüvegemet, megnyomogattam az orrnyergemet, mint aki nem szokott hozzá a szemüveg viseléséhez. Frigyes csodálkozva jegyezte meg:
– Nem is tudtam, hogy szemüveged van.
Mosolyogva és pironkodva vallottam be, miközben a szemüveget óvatosan visszahelyeztem a tokjába, hogy utálom a szemüveget, de nélküle alig látok valamit. De a szépségért még ezt is elviselem, és közben a professzor nyakába csimpaszkodtam. Milyen hiú a kisasszony, mosolyodott el végre Frigyes, és megcsókolt.
Kifelé menet mellékesen az után érdeklődtem, hogy mit tapasztalt a laborban, mert, ahogy láttam, elenyészően kis kár keletkezett. Csak bólintott a fejével, ezzel el is intézte a dolgot. Az arcán látszott, nagyon megkönnyebbült.
Másnap, kora reggel, amikor Frigyes mélyen aludt, a folyosói telefonról felhívtam egy helyi számot. Közöltem, félórán belül a szálloda halljában leszek. Lementem a szálloda lobbyjába. Teljesen üres volt. Leültem az ablak melletti asztalhoz, és elvettem a reggeli újságot, hogy belenézzek. De előtte kivettem a táskámból a szemüvegtokomat, és az asztalra helyeztem. Húsz perc sem telt el, idős nő foglalt helyet mellettem. Ő is elővette a táskájából szemüvegtokját, pont olyat, mint az enyém, és angolul szólalt meg.
„Olyan szép a reggel, mintha csak az óceánon volnánk.” Azt válaszoltam: „Nem szeretem a tengert, mert mindig tengeri beteg leszek.” A pincér felvette tőlem a rendelést. Félszemmel láttam, hogy az idős asszony elveszi a szemüvegtokomat, és beteszi a táskájába, a sajátját pedig ott hagyta előttem. Az asszony kávét rendelt, de aztán meggondolta magát, nem várta meg a pincért, sietős léptekkel elhagyta a szállodát.
A küldetést teljesítettem, a mikrofilm a német laborból útban volt hazafelé.
*
Saci a cukrászdából taxival ment haza. Evett néhány falatot a megkeményedett pizzából, amit előző este rendelt telefonon. Készített magának egy nagy bögre kávét, és elégedetten gondolt arra, milyen jó, hogy Laci és a felesége az ő ötletére Rómába utaztak. Szüksége volt az egyedüllétre.
Tanulmányozni kezdte a Róberttől kapott írásbeli anyagot. Amikor a végére ért, megpróbálta részekre szedni. Mi az, amit nyomban végre kell hajtani, és melyek azok a feladatok, amelyek várhatnak.
A legelső dolga, hogy az Interneten megkeresse a londoni Sun Beach nevű újság hirdetési rovatát. Kivette bőrtokjából a laptopját. Kinyitotta, és néhány másodpercnyi keresés után már a keresett újság oldalait olvasta. Megtalálta a hirdetési rovatot. Az utasítás szerint, a Karácsonyt követő első számban kell elhelyeznie a következő hirdetést:
Zoltán bácsi nagyon beteg. Ha még látni szeretnéd, sürgősen utazz haza. Az aggódó Netnof család.
Először fogalma sem volt, kit, vagy mit takar a Netnof név. Felírta a nevet egy papírra, és legalább fél percig nézte a Netnof szó betűit. Aztán váratlanul beugrott. Ha fordítva olvassa, visszafelé, a gyógyszergyár nevét viseli az aggódó család.
Majdnem az újság hirdetési rovatában jelentette meg a három mondatból álló jelszót, de még időben eszébe jutott, hogy Róberttől külön email címet kapott, arra kell elküldenie a jelszót. A Róberttől kapott papírról bemásolta a laptopba a következő email címet: sunbeach@advertisement.co.uk
Az email címre nyomban elküldte a jelszót.
A feladata első, bevezető részét teljesítette. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a meleg víz csapját, és tele engedte a kádat. Rengeteg fürdősót szórt bele, amitől pillanatok alatt hatalmas fehér hab fedte a víz felszínét. Ledobálta magáról a ruháit, de mielőtt belelépett volna a csalogató meleg vízbe, meztelenül visszaszaladt a szobába, és magával vitte hordozható CD-s rádióját. Kiválasztotta Orff Carmina Burana-ját, behelyezte a diszk tartóba, és csak ezután csusszant bele a kádba.
A forró víz és a diákok kórusa ellazította. Nem kell rohanni. Nyugodtan végiggondolhatja, milyen feladatok várnak rá másnap. Legelőször be kell vásárolnia, mert néhány napig nem hagyhatja el a lakást, és ráadásul a vendégeit is neki kell ellátnia. Este hat óra után otthon kell lennie, mert egy futár jelentkezik nála, aki Piroska nénire hivatkozva átad egy csomagot, amelyben egy kártya független mobil telefon lesz. Mit is írt az utasítás? Próbálta felidézni. Ki kell vennie a mobil akkuját, és az alá dugott cédulán találja meg a mobil számát. Elszenderedett.
Arra ébredt, hogy valaki kitartóan nyomja a csengőt. Ki az Isten lehet, kérdezte dühösen magától. Kikászálódott a vízből, betekerte magát a fürdőlepedőjébe, ment ajtót nyitni.
A házmester állt az ajtóban, és arra kérte, azonnal vegyen magának vizet, mert az alatta lévő lakó beázott, és úszik a fürdőszobája. Bólintott a fejével, és becsukta az ajtót. Felkapta magára a fürdőköpenyt, a vödörbe vizet engedett, és a WC-be tette. Aztán kiment a konyhába, és a két legnagyobb fazekát is teleengedte. Bekukkantott az apró éléskamrájába. Igen, jól emlékezett, volt még tartalékban három másfél literes ásványvizes palackja.
Azzal a gondolattal dőlt be az ágyba, hogy a filmekben a mesterkémeknek sokkal könnyebb életük van. Csillogó szállodákban élnek, szolgálók lesik minden kívánságukat… Ne felejts el bevásárolni, ez volt utolsó gondolata, aztán mély álomba zuhant.
*
– Szervusz, Pirike. Mikor érkeztetek? – kérdezte Tilda a telefonban.
– Tegnap este fél kilenckor. Hulla fáradt voltam, de nem panaszkodom. Róma csodálatos város. Már a repülőgépen lesték minden kívánságomat. Nem is mondtam: képzeld, Laci első osztályra vette meg a repülőjegyeket. Nem sajnálta a pénzt, a saját jegyére is ráfizetett, hogy mellettem üljön a gépen. Hatalmas és kényelmes ülések voltak, ha hátra hajtod az ülést, az sem zavarta a mögötted ülőt. Miután felszállt a gép, odajött hozzánk az utaskísérő, és megkérdezte, milyen aperitifet kérünk. Lacira pillantottam, mert fogalmam sem volt, hogy mi, mennyibe kerül. Laci elmosolyodott, és két konyakot rendelt. Amikor a kisasszony elment, megsúgta, bármit kérhetek, minden belefér a jegy árába. Alig ittuk meg az italt, kezünkbe nyomták az étlapot.
– És a szálloda? Jó szobát kaptatok? – kérdezte Tilda.
– Első osztályút. Képzeld, külön szalonunk volt, hogy ha vendégek jönnek, ott fogadhassuk őket. És az a hatalmas francia ágy!
– Remélem, ki is használtátok.
– Jaj, miket beszélsz…
– Hány éve vagyunk barátnők? Huszonöt? Akkor meg, nagyon kérlek, ne játszd meg magad. Ha egy férfi és egy nő ugyanabban az ágyban alszik, néha az alváson kívül mást is szoktak csinálni. Vagy nálatok másképpen megy?
– Ne hozz kellemetlen helyzetbe. Annyit elárulhatok, minden remekül ment.
– És merre jártál?
– Laci befizetett egy három napos városnézésre. Mindenhová elvittek. Colosseum, Mózes szobor, és azok a gyönyörű kutak…
– A Vatikánban is voltatok?
– Majdnem egész napot. De be kell vallanom, eléggé strapás volt. Nem lehet elkódorogni, vagy lerövidíteni a sétát. Végig kell menni az egész, kijelölt úton. És a végére hagyják a Sixtus- kápolnát. Azt nem lehet szavakkal kifejezni…
– És mit szóltál a jól öltözött nőkhöz?
– Meg kell adni, elegánsak. Tudod, esténként mindig más étteremben vacsoráztunk. Azok a tészták… Az egyik helyen Laci megpróbálta németül és franciául is megmagyarázni a pincérnek, hogy szeretnénk megkapni a tészta receptjét, de a pincér nem értette, mit akar. Vagy talán nem akarta érteni, ki tudja…
– Örülök Pirike, hogy ilyen jól sikerült az utatok. Legalább közelebb kerültetek egymáshoz.
– Remélem. Majd meglátjuk. És nálatok mi újság? Még megvan a könyvelőd? És Böbe?
– Péter él és virul, és azt hiszem ez hosszú ideig így is fog maradni. Nem akarom elkiabálni, de úgy érzem, megtaláltam azt az embert, akit nekem teremtettek. Böbe pedig éli az életét, jár az egyetemre, ahogy látom, ők is nagyon jól megvannak. Váratlanul megszólalt Tilda mobilja.
– Tartsd légy szíves kicsit….- Sajnos mennem kell, kihívtak egy lázas beteghez. Csókollak drágám! Majd beszélünk.
*
Sarolta a Szenteste előtti napot a bevásárlásnak szentelte. Amióta szülei meghaltak, egyedül töltötte a Karácsonyt. Azóta, hogy Laci is része lett az életének, az ünnep két napjából az egyik délutánt együtt töltötték. De a mostani időszak kivétel volt. Sokkal fontosabb dolga lesz. Meg kell ismerkednie a Cég emberével, aki eljátssza, ő a titkos információk megszervezésével foglalkozó cég megbízottja. Aztán meg kell hívnia a Professzort, hogy megismerkedjék ezzel az emberrel, és megkössék a szerződést. Sarolta feladata, hogy a tárgyaláshoz nyugodt hátteret biztosítson.
Már előre kiverte a hideg veríték, ha arra gondolt, hogy jól nevelt és figyelmes háziasszonyt kell alakítania.
Amíg a nagy bevásárló kocsival utat tört magának a tömegben, azon mélázott, miért tiltotta meg a Cég, hogy Laci is részt vegyen a vendégfogadáson. Pedig jó alkalom lett volna arra, hogy kipróbálják, hogyan tudnak együtt dolgozni egy operatív műveletben. De meglehet, pont ezt nem akarják. Talán attól tartanak, túl nehéz lenne számára első feladatnak. Sacinak eszébe jutott Thomas, első kapcsolattartója. Hányszor emlékeztette arra, hogy azok a feladatok, amelyeket végre kellett hajtania, legtöbbször egy nagy terv apró darabkái. Mindenki a maga részét végzi, és csak az irányítók tudják, hogyan kapcsolódnak össze az akciórészletek teljes egésszé.
Mindent megvett, amit otthon összeírt: elsősorban olyan ételeket, amelyeket csak be kell tenni a mikroba vagy a sütőbe, és néhány perc múlva már tálalhatja őket. A savanyúságról sem feledkezett meg. Desszertnek száraz és krémes süteményeket vett, svájci csokoládét és fagylaltot. Vörös és fehér bort, többféle üdítőitalt, na meg a kifogyott ásványvizet is pótolnia kellett. Reggelire és vacsorára felvágottat és sajtot, mert nem tudta, hány napot tölt nála a vendége. Végigállta a pénztár előtti hosszú sort. A sorban állásokat arra szokta kihasználni, hogy végiggondolja aktuális kutatási témáját. De most nem a biokémián, hanem azon rágódott, találkoznia kell a „külső cég” emberével, haza kell fuvaroznia, értesíteni a professzort, és olyan nyugodt légkört kell biztosítania a találkozásukhoz, hogy a professzor egy pillanatig se habozzon megkötni a megbízási szerződést.
Mire hazaért, és kipakolt, hulla fáradt volt. A kapott utasítás szerint nagyjából egy óra múlva volt várható a futár megjelenése. Félórája maradt, hogy rendbe szedje a lakást, és amikor kész volt, lerogyott a kanapéra.
Csöngettek. Az órájára pillantott. Fél hét múlt három perccel. Ez ő lehet. Mást nem várt. Kiment a bejárati ajtóhoz. A kerékpáros ruhát viselő fiatalember megkérdezte a nevét, apró csomagot nyomott a kezébe, aztán szó nélkül elviharzott. Visszament a nagyszobába. Kinyitotta a csomagot. Egy mobiltelefon volt benne. Az utasítást követve, kivette belőle az akkumulátort. Alatta, cédulán, ott volt a mobil száma. Bemagolta, majd elégette a papírt.
A következő lépés az lesz, hogy a Cég embere, aki a külső cég képviselőjének fogja kiadni magát, a most kapott mobilon fogja felhívni. A hívás időpontja nem volt rögzítve, csak annyi szerepelt az utasításban, hogy valamikor az ünnepek alatt fog megtörténni.
Karácsony első napján, este hat óra után szólalt meg a mobiltelefon. Mély férfihang szólt bele a telefonba:
Zoltán bácsit szeretném meglátogatni. Kérem, közölje, melyik kórházban találom meg.
A szöveg azonos volt a megbeszélttel. Sarolta a következőt válaszolta a férfinak:
Két óra múlva legyen a gödöllői kórház sürgősségi osztályának bejárata előtt.
Lassan indulnia kell. Kinézett az ablakon. Szerencsére, csak szállingózott a hó, nem sok maradt meg belőle az úttesten. Elővette apró fényképezőgépét, megvizsgálta, működik-e benne az elem. Betette a táskájába. Felvette bundáját, meleg sapkáját, és elhagyta a lakást.
A télben az ilyen időt kedvelte. Eszébe jutott, gyerekkorában az ablakban szokott állni, és arra várt, hogy a lehullott hó megmaradjon. Ha már ellepte az utcákat, odaállt apja elé, és azért rimánkodott, hogy vegyék elő a szánkót, menjenek le az utcára, ahol apja lassú futásban húzta a szánkót, amelyen egyedül terpeszkedett. Soha nem fogja elfelejteni ezeket a perceket. Ahogy az arcába csapott a hideg légfuvallat, és a lehullott hópelyhektől nedves lett az orra.
Most más gondja volt. Bízott benne, hogy a hidegben az ötéves Suzukija beindul, és nem fog csúszkálni a síkos úttesten. Még oda sem ért a kocsijához, már kotorászott a táskájában az indító kulcs után. Szerencséje volt, azonnal megtalálta. Beindította a motort, amely nyomban duruzsolni kezdett. Beállította a fűtést, bekötötte magát, és lassan útnak indult. Amikor kiért a főútra, amely Gödöllő felé vezetett, végiggondolta, mire kell ügyelnie az ismeretlen férfival való találkozáskor. A kórház sürgősségi bejárata előtt kell állnia a férfinak, bal kezében utazótáskával, a jobban pedig két szál sárga rózsát kell tartania. Meg kell állnia a férfi előtt, és a következőket kell mondania angolul:
Zoltán bácsi már várja.
A férfinak pedig, ugyancsak angolul, azt kell válaszolnia:
Remélem, még életben találom.
Amennyiben bármelyik feltételnek nem felel meg a férfi, az utasítás szerint Saroltának tennie kell még egy kört, le kell fényképeznie, majd gyorsan eltűnni onnan. Ilyet még sohasem csinált, bízott benne, minden a terv szerint alakul.
Húsz perccel a kitűzött időpont előtt érkezett a gödöllői kórházhoz. Leállt a parkolóban, a kórház épületétől nem messze, ahonnan jól rálátott a sürgősségi osztály kivilágított bejáratára. Nyolc óra előtt öt perccel egy magas férfi, hajadonfőtt, megállt a bejárat előtt. Bal kezében ott volt az utazótáska, jobbjában pedig két szál sárga rózsa. Nyugodtan, szinte mozdulatlanul várakozott.
Saci a karórájára pillantott. Egy perc múlva nyolc. Beindította a motort, a bejárat elé hajtott. Amikor a férfi mellé ért, lefékezett, leengedte az ablaküveget, és a jelszót mondta. A férfi rezzenéstelen arccal a helyes választ adta. Nyomban utána beült mellé a kocsiba.
Sarolta a város felé indult. A kapcsolat minden gond nélkül létrejött.
