Dési János/ujkelet.live
Egyszer érdemes lenne valami technikával megkérdezni a kisgyermekeket, kik még beszélni sem tudnak (irónia – most szólok egyes, kedves olvasóink kedvéért), hogy ők tulajdonképpen mit gondolnak a világról. Mit látnak, mit értenek meg abból, amiből valószínűleg keveset értenek.
Vannak jobb- és jobb világok, nyilván.
Egy régi-régi történet szerint a legboldogabb kisgyermekkora valami távoli balkáni vidéken volt a kisdedeknek, akiket amúgy vagy három-négy éves korukig nagyjából gúzsba kötve tartottak. (Ugyanis, a kertek alatt ólálkodott a török, és nem akarták, hogy a rohangáló hangoskodókat észrevegyék, összeszedjék és elvegyék pl janicsárnak. Vagy valami.) No, cserében viszont az egész nagy család folyamatosan ott ugrált a szó szerint béklyóba vert apróságok körül, hogy legalább szórakoztassák őket. S ez a boldog gyermekkorhoz fontosabb volt, mint a szabadság.
Na most, Izraelben béklyók tekintetében éppen egészen másként áll a világ. No, itt aztán nem kötik meg, se le az egészen ifjúkat sem. Liberális apai énem többször majdnem elhagyott, amikor a buszon három év körüli öntudatos fiatalok felmásztak minden utasra és indián csatakiáltásokat hallatva összerugdaltak mindent, miközben apjuk/anyjuk flegmán bámulta az elsuhanó tájat.
Tanulság? A boldogság béklyóval és béklyó nélkül is elérhető, bár ez utóbbi tkp. rokonszenvesebb, főleg, ha nem egy kocsin utazol velük. (Igen, ez is irónia – csak szólok, már most.)
„Wenn ihr wollt,/ist es kein Märchen” – írta Altneuland könyve alcímeként Herzl Tivadar. Azaz, ahogy Márkus Aladár első magyar fordításából (Ősújország) ismerjük: „Ha akarjátok, nem mese.”
