Dési János/ujkelet.live
A Ben Jehudán sétáltam, mondjuk már ötödszörre aznap. Ennek oka különösebb nem volt. Talán csak olyasmi, hogy a tengerpartot már untam. (Ó, anyám borogass. Mondhatjuk tehát, jó dolgomban már nem tudtam, mit csináljak.) A Dizengoffon már hatszor jártam. A Shalom toronyban kétszer megnéztem a kiállításokat. A Carmel piacon előre köszöntek az árusok, ha megláttak, a bolhapiacon pedig élénken érdeklődtek, hogy annyi év barátsága után végre már veszek-e valamit, vagy továbbra is csak feltartom őket. Most akkor tessék, mit tegyek? Jó, beülhetek egy kávéházba (beültem), ihatok pár sört (ittam), lóbálhatom a lábam egy padon (lóbáltam), turkálhatok egy áruházban a cuccok között (turkáltam) – szóval ez már mind meg is volt.
Akkor a Ben Jehuda. Először megnéztem azt a helyet, ahol tegnap üldögéltem egy kicsit, aztán kikukkantottam a jacht kikötő felé, megbámultam hogyan élnek a gazdagok a szállodáikban és arra jutottam, nekem sokkal jobb dolgom van persze az én Tel Aviv-i barátocskáimnál.
És akkor visszakanyarodtam a Ben Jehudára és úgy találtam, még mindig legalább két órám van, élvezzem, hogy itt vagyok.
Ekkor jutottam arra, hogy kutyákkal fogok barátkozni és esetleg egy kicsit a gazdáikkal is. Ezért aztán minden szembe jövő kutyának hangos Shalommal! köszöntem, amire a többség valahogy így vakkantott vissza:
– Á, régen láttam, mizu Pesten? Ismeri véletlenül az én Bodri/Sajó/Szotyola barátomat?
– Sajnos én csak Szotyit ismerem – vallottam be szomorúan Gibornak, a vad kannak, aki éppen a sarki manikűrösnél dolgoztatott.
– Ismerem a nagynénjét, többször voltam nála Pesten, ő is gyakran jár hozzánk, olyankor mindig nálunk lakik, nem teljesen zsidó, de sebaj – vakkantotta elégedetten, majd a manikűrös kisasszonyhoz fordulva csak ennyit mondott:
– Látod, kicsi a világ.
„Wenn ihr wollt,/ist es kein Märchen” – írta Altneuland könyve alcímeként Herzl Tivadar. Azaz, ahogy Márkus Aladár első magyar fordításából (Ősújország) ismerjük: „Ha akarjátok, nem mese.”
