Meghalt a Mese?…áh, dehogy!

Szerző: S. Zoltán

Lehet, hogy Ady tévedett? Lehet. A verse nagyon szép, de a Mese nem halt meg. Mindig is volt, mindig is van és mindig is lesz!

Nem kell messzire visszamennünk. Csak emlékezzünk Esopusról, aki nemrég mesélt nekünk a Hollóról és a Rókáról, vagy La-Fontaine-ről, akitől hallottunk a Tücsökről és a Hangyáról. Ki nem emlékszik a Grimm testvérekre, akiktől a Piroska és a Farkas történetét olvasták föl nekünk szüleink mielőtt elaludtunk az ágyunkban?

És ki felejthette el Hans Christian Andersent, aki ránk hagyta örökségül azt a bölcs észrevételt, hogy a Császár Meztelen, amikor annyi új ruhában járkáló közéletű kitűnőség járkál ma körülöttünk, rájövünk arra, hogy tulajdonképpen meztelenek?

Van valaki, aki nem élte át Dörmögő Dömötör kalandjait? Hiszen ez volt a gyerekkorunk, vagy legalábbis a többségünknek. De minek is turkáljunk a régmúltban, amikor a viszonylag nem régen működő magyar költővel és novellistával ajándékozott meg bennünket az élet. Kosztolányi Dezsőnek hívták. Ő írt egy novellát, ami inspirálta a jelen írás online-ra vetését.

Motorcsónak

a novella címe és arról mesél , hogy ….

Berci, egy szegény mosónőnek egyetlen fia felnőtt, megházasodott, öt gyereke született és két erdélyi menekült családtagggal, kilencen éltek egy kétszobás lakásban a könyvelő Berci fizetéséből, a koplaláshoz közelálló körülmények között.

Egy szép napon rájött a bolondéria – ahogy a szegény mosónő elpanaszolta – és kijelentette a családjának, hogy motorcsónakot akar venni. Egy évig tartott, amíg gürcöléssel, félrerakott pénzecskéjéből, részlettörlesztésre megvalósította álmát, vett egy vadonatóúj motorcsónakot és azóta minden szabad idejében szeli a Duna hullámjait és nincs nála boldogabb ember a földön.

A történet, így dióhéjban banálisnak tűnik. Ahogy Kosztolányi leírja és elemzi ennek a hirtelen támadt lelki szükségletnek a kibontakozását, az egy remekmű színvolát üti meg – befejezve a novellát azzal, hogy

„Az igazi boldogsághoz nem kell sok, csak egy jó rögeszme kell hozzá, meg egy jó motorcsónak „.

Van-e ennél nagyobb igazság a földön?

Tudomásom szerint közel száz évet kellett várnunk addig, amíg a fogalom a „megvalósult rögeszme” újra forgalomba kerül itt és most egy igaz történetben, mint valami, ami az igazi boldogsághoz a legszükségesebb kellék.

És most valóban nem kell kotorászni a régmúltban, mert ez csak néhány hónappal ezelőtt kezdődött és manapság fejeződött be. Kilencvenedik évemet taposom. Nem mintha erre büszke lennék, de nem is tagadom. Pedig nem látszik rajtam. Sokan 89-nek néznek. Szellemileg friss vagyok, csak arra nem emlékszem este, hogy mit ettem délben. Viszont több száz magyar verset tudok majdnem egészében kívülről és idézetekkel tűzdelem beszédemet, amelyek sok bosszúságot okoznak mostani magyar barátaimnak, főleg a fiatalabbaknak. Ez már kiment a divatból, mondják.

Ha rám kérdeznek, hogy vagyok, általában azzal válaszolok, kérem a következő kérdést. Ha megismétlik a kérdést mégis, akkor azt mondom, hogy erről vagy jót, vagy semmit. Inkább semmit. Ha mégis odáig fajul a beszélgetés, hogy nem tudom elkerülni a témát, akkor egy tragacshoz hasonlítom magam, ami nálam a testi állapot majdnem a legalsóbb fokát jelképezi.

És, ha azon kevés látogatók, akik átlépik lakásom küszöbét balga módon megkérdezik, hogy ki az, aki kinyitotta nekik az ajtót, akkor türelmesen megmagyarázom, hogy nem a lányom, nem is rokonom, hanem egy filippín ápolónő, akire feltétlenül szükségem van, hogy kisegítsen mindennapi életemben. Nem éppen egy társalkodónő szerepét tölti be, de mos, vasal, főz, bevásárol, terít, mosogat, ablakot pucol és előnyére legyen mondva, kis helyet foglal el termeténél fogva.

Az óvóhelyen berendezett csinos kis szobában lakik, mint bentlakó és csak a hét végén megy szabadságra, kimenőre barátnőihez, akikkel együtt bérelnek egy lakást. Ez az egyetlen szórakozása az életében, különben csak az internetet nézi, az okos telefonján beszélget, a fizetése nagy részét elküldi öreg, beteg apjának és egyetlen fiának, aki nemrég fejezte be mérnöki tanulmányait Manilában. Ez tartja benne az életet.

Amikor vendégeim róla kérdeznek és azt mondom nekik, hogy néha nagyon szánom az életmódját, családjától messze, magányosan, akkor sokan nem értenek meg. Miért, kérdezik? Általában lemondok a magyarázatról. Én, mindenesetre nem szeretnék a helyébe lenni.

A múlt nyáron, úgy július közepén közeledett egy kerek számú születésnapja. Meg akarta lepni magát egy ajándékkal és beavatott engem abba, amit kigondolt. Vesz magának egy órát, amire már régen feni a fogát és egyetlen vágya, hogy ezt megtehesse. Tudja is pontosan, hogy mit akar, mert kirakatnézések során a bevásárló központokban már sokáig álldogált az órás és ékszerüzletek előtt miközben bámulta a megkívánt csodát. Nem vagyok jártas a szakmában, de sejtettem, hogy egy márkás svájci óráról van szó és nem valami olcsó tömeggyártmányról.

– Ez biztos sokba kerül, van pénzed hozzá ? – tettem föl a kérdést.

– Nincs. Arra akartalak kérni, hogy vedd meg a hitelkártyáddal részletfizetésre és vond le a havi fizetésemből a részleteket. Csak 7.OOO shekelbe kerül.

Első gondolatom az volt, hogy lebeszéljem erről a kalandról. Azt mondtam neki, hogy majd meggondolom. Meg is gondoltam és ekkor jutott eszembe Berci motorcsónakja – a rögeszme, ami boldoggá tehet egy embert. És különben is, mit reszkírozok? Elvégre nem kerül egy fillérembe sem, hogy egy jótét lélek köntösében jelenjek meg magam előtt. Miért ne?

Így hát, akarva akaratlanul belekeveredtem a kalandba és felelősnek éreztem magam a sikeres kivitelézésért. Átnéztem az interneten a márkás órák katalógusát és elolvastam gondosan azt a nagy betűkkel nyomtatott figyelmeztetést, hogy csak az importőr által engedélyezett árusítónál vegyünk ilyen órát.

Mindezt figyelembe véve zarándokoltunk egy bevásárlási központba, ahol egy ilyen „engedélyezett” árusító kirakatában megláttam a nagy Csodát és az ápolónőm szemeiben a felvillanó lelkesedést. Percek műve volt miután hitelkártyámat megterhelték 7.OOO shekellel, 6 részletfizetésre és kitöltötték a garanciát, már útban is voltunk hazafelé a filippín ápolónő csuklóján egy gyönyörű órával gazdagodva. Nem volt nála boldogabb ember az egész környéken! De nem tartott sokáig a boldogság. Barátnői meggyőzték őt, hogy ez a méretű óra már nem divatos, próbálja becserélni egy nagyobbra.

Egy szép novemberi napon, visszatérve hétvégi kimenőjéről, egy 4 centiméter átmérőjű gyönyörű márkás órával a csuklóján és arcán egy boldogságtól ragyogó mosollyal lepett meg engem.

– Kicseréltem az órámat egy nagyobbra – kezdte lelkendezve. Visszavették a kisebbet, ráfizettem 3.7OO shekelt és kaptam egy új órát garanciával. Nem pompás?

Mit tehettem? Legyek ünneprontó? Rábólintottam, örültem vele együtt. Egy teljes másfél hónapig tartott a boldogság. Egy vasárnap reggel, visszatérve a hétvégi szabadságáról azzal köszöntött be, hogy megállt az óra, nem jár. Autóba ültünk és száguldottunk az óraüzletbe. Az árusító mosolyogva fogadott, kezébe vette az órát és kimondta a diagnózist – semmi gond, kimerült a battéria, azért vagyunk mi itt….kb. 5 nap múlva jöjjenek érte.

Megint eltelt vagy hat hét, január eleje volt és az ápolónő új hírrel jött vissza a hétvégi szabadságról. Az óra jár, de nem az óra irányában, hanem épp fordítva -hátra felé. Nem akartam hinni neki. Magam elé tettem az órát és följegyeztem, hogy hány órát mutat.( Persze tudni kell ehhez azt is, hogy 10.7OO shekelért nem kapunk olyan órát, amelyen másodperc mutató is van.) 11 óra 5 percet mutatott az óra. Odaléptem később csak úgy találomra újra és nem hittem a szemeimnek – az óra 1O óra 52 percet mutatott.

Vissza az árusítóhoz, aki megint biztosított arról, azért van ott, hogy elintézze a dolgokat és az óra újra megjárta az utat a márkaszervizbe és visszakerült az ápolónő karjára – megjavítva!

Március 6.-án megismétlődött a csoda, az óra ismét csak visszafelé működik. Újra letettem magam elé és meggyőződtem arról, hogy semmi kétség, az óra hátrafelé jár!

Egy jámbor, tökkelütött halandó beült volna újra a kocsijába a filippín ápolónő kíséretében, hogy találkozzon az eladóval, aki mint említettem, azért van ott, hogy elintézze az ilyen dolgokat.

De aztán leültem és elűztem magamtól a gondolatot, hogy ily módon hadakozzak egy órával, ami már háromszor bebizonyította, hogy hibás. Kell nekem egy negyedik vagy ötödik bizonyíték esetleg? A jóból is megárt a sok, hát még a rosszból…- mondja a magyar közmondás, mely mindig fején találja a szöget.

Elzárkóztam a külvilági zajoktól és a következő axiómákat kezdtem papírra vetni:

1. Tűrhetetlen állapot, hogy ez a szegény, sajnálatra méltó sorsra ítélt filippín ápolónő kifizessen 1O.7OO shekelt, – ami az ő helyzetében egy vagyonnak tekinthető összeg – egy óráért, ami mindent mutat, de még körülbelül sem a pontos időt.

2. Semmi garancia nincs arra, hogy ez nem fog megtörténni többször is, a jövőben amikor már hetedszer jár az óra visszafelé és sovány vigasz lesz, hogy „ők azért vannak ott” hogy ezt kezeljék újra és újra.

3. Elhatároztam, hogy nem teszem ki magam egy újabb szembenállásnak az eladóval, aki új javítást fog ajánlani.

Vele ellentétben én azért vagyok itt, hogy támogassam ezt a szegény teremtést, aki áldozata lett egy elfogadhatatlan helyzetnek.

Ennélfogva, mindent el kell követnem, hogy egy vadonatúj, hibátlan órát kapjon a cégtől, vagy visszatérítését a befizetett összegnek – 1O.7OO shekelnek.

Egy percig nem áltattam magam, hogy üdvrivalgással fogják fogadni követelésemet mikor előállok vele. Fel kell készülnöm alaposan arra, hogy pontosan vázoljam a történteket, melyek lejátszódtak, hogy föllépésemmel biztos talajon álljak és ne tudják visszautasítani követeléseimet nem helytálló állításokkal.

Fel is készültem. Többek közt azt vizsgáltam meg, hogy az itteni kereskedelmi életben a Trade In fogalma abban értendő-e, hogy egy használt árucikk helyében, egy bizonyos megállapodott ráfizetéssel, az eladó kötelezi magát egy új árucikket adni a vevőnek. Úgy az értelmező szótárak, mint az óraüzletekben tett vizsgálatom során kiderült, hogy igenis, ez a szabály .

Most már csak azt kellett eldöntenem, hogy kihez forduljak a reklamációval. Mindent meggondoltam és megfontoltam, mint annak idején az ősz király Ferenc Jóska tette 1914-ben.

Ki biztosít engem arról, hogy az árusító cég nem csap be ismét, egy újnak látszó órával? Vagy próbál rábeszélni arra, hogy adjam oda az órát egy új javításra a szervizben.

Elhatároztam, hogy nem hozzá fordulok, hanem az importáló céghez, aki biztosan érdekelve lesz abban, hogy ne essen csorba a renoméján és ennek következtében sebtében megjelenik nálam mentegetőzni, egy fel nem bontott dobozban rejtőző vadonatúj órával az egyik kezében, a másik kezében pedig egy csokor virággal és egy doboz bonbonnal.

Úgy adódott, hogy alkalmam volt mesélni tervemről néhány barátomnak, akik egyhangúan kijelentették, hogy éltes korom dacára még nem találkoztak naivabb jelenséggel, mint amilyen én vagyok. Ha ezt teszem, akkor biztos lehetek abban, hogy az importőr nem fogja teljesíteni követelésemet, sőt válaszra sem fog érdemesíteni. Az egyetlen megoldás – mondták barátaim, hogy megfenyegessem törvényszéki eljárással abban az esetben, ha nem tesz eleget a helyzet orvoslására. De ezt a felhívást ne én tegyem, hanem egy ügyvéd, az én nevemben.

Már régóta tapasztaltam az életemben, hogy a mai civilizációban semmi esélye nincs egy egyszerű halandónak képviselni magát a törvényszéken. Ő nem beszéli azt a zsargont, amit a tisztelt bíróság tagjai beszélnek és nem is érti, hogy mit kérdeznek tőle. Ehhez kell egy ügyvéd, aki minden második szavában azt mondja, hogy „kliensem, az ilyen és ilyen törvénycikk alapján állítja, hogy…”.

Egyszóval, ügyvédhez kell fordulnom. Van is a telefonkönyvemben egy ügyvéd neve, akivel már régebben összehozott a bürokratizmus egyre növekvő hatalma. Mindig jól képviselt engem. Többnyire elérte, hogy a törvényszék odaítélje nekem azt az összeget, amivel én tartozom neki, szolgálataiért járandó honoráriumként. Néha valamivel többet is.

Örömmel hallott az új vállalkozásról és csak arra kért, hogy foglaljam össze írásban, tömören, hogy mi is történt és mit is akarok elérni a végén. Eleget tettem kérésének és olyan tömör lettem a történtek leírásában, mint amilyen még sohasem voltam. Elküldtem hozzá az írást. Néhány nap múlva visszajött az őáltala ajánlott felszólítás szövege az importáló cég felé. Majdnem semmi nem változott benne, tetszett neki a fogalmazásom. Mondhatnám, nem arca verejtékével keresi meg mindennapi kenyerét.

Csupán annyit tett hozzá, hogy felruházott egy tiszteletreméltó címmel és úgy szerepeltem a levélben, mint ” kliensem, XY úr”. Már ezért is megérte.

S ami a legfontosabb, hozzátett két szakaszt melyek még az én fülemben is nagyon ijesztően és fenyegetően hangzottak, mondván:

„A fentiekben leírt tényekre hivatkozva fordulok Önökhöz, hogy gondoskodjanak a hibás óra kicseréléséről egy új órára, vagy az érte fizetett összeg visszatérítéséről teljes egészében. Várok 14 nap elteltéig és ha ezen belül nem kapok kielégítő választ, kénytelen leszek az illetékes törvényszéken vádat emelni az ügyben. És ebben az esetben igényt fogok tartani arra, hogy nemcsak az óra legyen kicserélve egy új órára, hanem még kártérítési összeggel és ügyvédi szolgáltatásaimért is kárpótolja kliensemet az importáló cég.”

Türelmesen kivártuk a fenyegetésben említett határidőt és lám pontosan, a tizennegyedik nap reggelén jelentkezett az ügyvédem telefonján az importáló céget képviselő személy. Abban állapodtak meg, hogy a beteg órát bevisszük a cég központi szervizébe vizsgálatra.

Így is történt  Másnapra megjelent az ügyvéd, kliense XY úr és a hátrafelé menő Óra tulajdonosa valamint az Óra maga az importáló cég több száz márkás órákkal díszített bemutató termében. Feszült, harcra kész hangulatban vonultunk be a helyiségbe. De ez a harcias hangulat néhány perc múltán egyszerűen semmivé lett. Egy nyájas, középkorú, udvarias személy fogadott bennünket, hellyel és üdítővel kínálva fegyverezte le harciasságunkat.

Letette maga elé az Órát és 2 perc múlva kijelentette, hogy az Óra valóban hátrafelé jár. Nem nyújtott szakmai indokolást az okára, említett valamiféle lehetőséget, hogy kapott valami ütést, de nem ragaszkodott hozzá nagyon . Kicseréljük az egész szerkezetet egy újra, mondotta és meghosszabbítjuk a garanciát 2 évre, a mai naptól kezdve. A beszélgetés során kiderült, hogy az óra még nem volt náluk javításra és az hogy az eddigi javítások hol történtek, ha egyáltalán voltak, az nem derült ki.

Néhány napon belül jelentkezzünk a megjavított óráért, mondotta a nyájas órás. Persze búcsúzáskor nem felejtkeztünk megemlíteni, hogy semmi szándékunk megismételni ezt a rituálét és ha ne adj Isten az Óra még egyszer hátrafelé fog járni, kénytelenek leszünk a törvényszékhez fordulni a helyzet orvoslásáért.

És íme néhány nap múlva megtért az Óra boldog tulajdonosához és ma már több mint két hete mutatja a pontos időt.

Kákán csomót keresőnek elkönyvelve, mint amilyennek én vagyok, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne tegyem föl a kérdést magamnak – mi indítja az emberiséget, s köztük a filippín ápolónőmet arra, hogy fizessen 1O.7OO shekelt azért, hogy lássa mindig a pontos időt, amikor ugyanezt a szolgáltatást megkaphatná egy szerény, 1OO shekeles órától is. De ez csak úgy pillanatokig suhant át az agyamon és abba is hagytam a foglalkozást a kérdéssel, mert úgy éreztem, hogy aknára lépek. Fejtegetnem kéne, hogy miért van divat, miért van flanc, miért van fényűzés, hiúság, hivalkodás, hiábavaló vetélkedés, nevetséges kérkedés, virtuskodás és további, efféle gyarló tulajdonságok az emberi társadalom életében. Nagy fejszébe vágnám a fejszémet, ha megkísérelném megválaszolni. Lemondok róla.

Áttekintve az eddig írottakat azon morfondírozom, hogy nem kifogásolható-e az, hogy ilyen jelentéktelen, tyúkpernek vélhető ügy leírásával untatom az olvasó közönséget. Hiszen nem egy közéletű kitűnőség bukásáról vagy egy nagy bank csődjéről számolok be. Csupán egy egyszerű, mindennapos történetről. Azért ennek is megvan a tanulsága, amivel érdemes foglalkozni.

Először is gondoljunk csak arra, hogy hányszor az életünkben álltunk ki a józanság nevében az ellen, hogy gyerekeink megvalósítsanak egy általunk túlzásnak tartott rögeszmét?

Be kell vallanom, hogy mai gondolkodásmódommal, világnézetemmel már kész vagyok elismerni Berci rögeszméjét egy motorcsónak irányában és a filippín ápolónő vágyát egy márkás órára. Röviden ma már nem vagyok hű szolgálója a fantáziátlan életszemléletnek és elismerem a vágyak teljesítésére igyekvő álmodozás, sőt az ilyen irányú cselekvésnek is a létjogosultságát, ha ez a Boldogsághoz, akár egy illuzórikus Boldogsághoz is vezet.

Másodszor azon töprengek, hogy miért is töltöm életem hátralevő részét azzal, hogy szidom a világot, hogy „rossznak mondom a világot”?

Világfájdalmaim vannak.

Nemcsak az, ami közvetlen közelemben, hanem még az is, ami a földteke másik oldalán történik és megjelenik előttem minden este a televízió képernyőjén, fölizgat és betege vagyok.

Néha azon kapom magam, hogy meg akarom javítani a világot, de főleg azt, ami itt közvetlen közelemben történik. Mert nem igaz, amit hallok lépten- nyomon – mi közöm nekem ahhoz, hogy közel hetven éve építünk egy országot és minden nap egy újabb és újabb erkölcsi szabály megszegésére vagy rosszabb esetben egy büntetendő cselekedetre ébredünk az ország vezetői körében. Beérjem azzal, hogy háromszor egy nap megismétlem magamnak azt a mondást, hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam”? Mit segít ez a helyzeten?

Vagy halljam barátaimtól azt a jóindulatú intelmet, hogy mi közöd neked ehhez, hol érint ez téged, mit törődsz vele ? Talán igazuk van… De mégis, hova jutunk, ha beletörődünk, hogy nem tudjuk megváltoztatni a világot? Pedig nincs más választásunk! Bele kell törődni.

Ki vagyunk téve, márpedig ki vagyunk téve, a világ minden tájáról befutó hírek mindennapi adagolásába a szalonok karosszékeiben ülve és el kell ismernünk, hogy a világot nagyon kevés bölcsességgel vezetik azok, akikre saját kezünkkel bíztuk annak vezetését a szavazatgyűjtő ládában. Középminőségű és még annál is alacsonyabb szinten működő államférfiak vagy mondhatnánk ma már kicsit furcsán hangzó elnevezéssel, ” államnők” uralkodnak a világ sorsa fölött és nincs sok áldás ebben.

De még erre a borongós ízű megállapításnál is gyakran ütközök olyanokba, akik vigasztalni próbálnak azzal, hogy mindennek dacára, mi egy demokratikus országban élünk, ahol a nép akarata mérvadó és nem egy diktátor uralkodik felettünk. Nem mernék szembeszállni az ilyen igaznak látszó megítéléssel egyedül, ha nem találnék támogató, nálamnál mérföldekkel nagyobb szellemi kiválóságokat, akik nem borulnak le alázatosan a demokratikus államforma szobra előtt.

Például Churchillt, aki úgy nyilatkozott hogy „a demokrácia a legrosszabb kormányzási rendszer, nem számítva az összes többit, amit időről időre kipróbálnak.”

Közvetlen a második Világháború végén, ami neki is köszönhetően a náci Németország kapitulálásához vezetett, és Attleet választotta meg helyébe az Istenadta Nép, ilyen ”hízelgően ” nyilatkozott róla:

„A legnagyobb érv a demokrácia ellen az az öt perc ami az átlag szavazó megnyeréséért folytatott vitát jelenti”.

Még a mi udvarunkban is, Madáchnál is találunk néhány ilyen „érdemesítő” kijelentést, mint például azt, hogy „mély tenger a nép, bármi napfény sem hatja át tömét, sötét leend az”.

De mit is turkálok a múltban ? Itt van a jelen. Anélkül hogy kritizálnám azt, ami itt, nálunk van, anélkül, hogy egy politikai állásfoglalással akarva nem akarva egy aknára lépnék, csupán arra akarok utalni, ami messze tőlünk történik az Egyesült Államokban. Elég, ha megemlítem, hogy a szemünk előtt játszódik le egy elképzelhetetlen választási harc, ami azzal végződhet, hogy 2O17 januárjában egy okleveles őrült – Donald Trump ül a Fehér Házban, kezében a az atombomba kilövésére szánt szerkezettel egy kis bőröndben.

Egy Angliából származó barátomtól hallom gyakran azt, hogy „so what? Lean back and relax”. ( dőlj hátra és pihenj)

És mégsem teszem ezt. Ami nem hagy nekem nyugtot az, hogy szabadkoznom kell és megindokolni, miért nem mentem el emellett a kis jelentéktelen óratörténet mellett anélkül, hogy ennyi eljárást és ennyi gondolatot szenteljek neki.

Ha megpróbálom megválaszolni az okát ennek a nyugtalanságnak, akkor megint idéznem kell valakit. Tulajdonképpen már régen rájöttem arra, hogy én tudva vagy tudat alatt mindig idézek valakit. Nagy ritkán magamat is. Mert nincs új a nap alatt.

Minden elhangzott már és biztos az, hogy ha szóra nyitom a szám csak ismételem azt, amit valaki már mondott. De szerencsére az idézett nemes erkölcsi intelem esetében tudom, hogy ki hagyta azt ránk és így gondosan elkerülhetem a plagizálásnak még az árnyékát is.

Tehát, hogy is mondta Edmund Burke vagy 25O évvel ezelőtt? „A gonoszság diadalmához csak annyi kell, hogy a jók tétlenül maradjanak”.

Ismerőseim, barátaim körében nem ismerek senkit aki okkal, vagy ok nélkül, nem tartja magát jónak. Én is közéjük tartozom.

Ez nem egy felhívás részemről a világ összes tévelygéseinek orvosolására, hanem csupán arra, hogy ne menjünk el közömbösen, közönyösen olyan gonoszságok mellett, amelyek szemünk láttára játszódnak le és egy kis jóakarattal módunkban van kiállni ellenük.

Nyugodjunk meg. Nehogy beképzeljük magunknak, hogy ezzel megváltjuk a világot, de az biztos, hogy hozzájárulunk ahhoz, nehogy rosszabb, kibírhatatlanabb legyen, mint amilyen!

Legyünk szerények és érjük be ennyivel!

 

Címlap fotó: illusztráció/ http://www.123rf.com/stock-photo/arm_watch.html

Fotó: illusztráció/internet