szerző: Halász András
5.
A Cég természetesen tudott arról a levélről, amelyet a Fonten igazgatója a kutató laboratórium professzorának írt. Az évek során láthatatlan hálót szőttek a gyár vezetői köré. Lehallgatták telefonbeszélgetéseiket, leveleiket ellenőrzésük alá vonták. Speciális program útján jutottak hozzá a számítógépen küldött üzeneteikhez is. Akár az igazgató, akár a professzor hagyta el a gyár területét, az őrző-védő szolgálat azonnal jelentette a Rozsdás Iván (Rozmár) irányítása alatt álló operatív csoportnak, amely szoros védelmet biztosított mindkettőjük számára. Nemcsak a kocsijukat, de a lakhelyüket is külön egység biztosította. Éjjel-nappal őrök figyelték a házuk körüli forgalmat, kamerák pásztázták az utcákat és a házakat.
Az igazgató levele elgondolkoztatta Rozmárt. Vajon mi lehet az a téma, amit nem a gyárban akar megbeszélni a professzorral. Nyilván el akarja titkolni előlünk a beszélgetés tartalmát. Talán abban bízik, a séta közben elhangzottak nem jutnak a fülünkbe.
Az igazgató házában dolgozó háztartási alkalmazott majd gondoskodik róla, hogy gazdája kabátjának egyik gombját kicserélje. Az új gombban igen érzékeny hangfelvevőt rejtették el. Ennek segítségével az igazgatótól akár 500 méterre lévő lehallgatók is jól hallhatják a beszélgetést, amelyet rögzítenek is. Rozmár nyomban parancsot adott a háztartási alkalmazott kapcsolattartójának, szervezze meg a vasárnapi találkozás lehallgatását.
Az igazgató és a professzor találkozását követő hétfő reggel Rozmár asztalán volt a hangfelvételről készült jelentés, amelyet vasárnap rögzített az operatív csoport.
Igazgató és Professzor beszélgetésének hangfelvétele:
Igazgató: Örülök Iván, hogy időt szakítottál rám. Hogy érzed magad? Nagyobb vagy kisebb most a nyomás rajtad? És Éva hogy van? Régen láttam. Azt tudom, hogy a fiaid kint vannak az USA-ban. Hol is tanulnak?
Professzor: Miklós a Harvardon, Manó pedig a Berkeleyben. Már régen láttam őket, nagyon hiányoznak. De megéri, ezekkel az egyetemekkel még sokat érhetnek el.
Igazgató: És mit tanulnak?
Professzor: Miklós orvos lesz, Manó politika tudományokat tanul.
Igazgató: Nos, térjünk rá, amiért találkoztunk. Kérlek, magyarázd el, de érthetően, valójában mit jelent, hogy technikai okok miatt nem tudod folytatni a kísérleteket?
Professzor: Olyan műszerre van szükségünk, amivel nem rendelkezünk.
Igazgató: És hol itt a gond? Ha mi nem tudjuk elkészíteni, miért nem szerezzük be? Te aztán tudod, ebben az ügyben a pénz nem számít.
Professzor: Nem a pénzről van szó. Nem akarlak untatni a tudományos részletekkel, de annyit azért érdemes tudnod, csak ennek az eszköznek a segítségével lennénk képesek ellenőrizni eddigi eredményeinket. Utána néztem, és kiderült, az a készülék, amire szükségünk van, csak Svájcban található, a genfi SWISMED gyógyszergyárban. Ők fejlesztették ki, és bár most egészen másra használják, biztosak vagyunk benne, hogy a mi céljainkra is megfelel.
Igazgató: És? Szólok a külkereseknek, hogy vegyék meg a gépet.
Professzor: Bárcsak ilyen egyszerű volna. Először is, a készülékből Európában ez az egy van, és azt nyilván nem fogják eladni. Megoldás lenne, ha megszereznénk a készülék műszaki leírását. Jó pénzért minden eladó. De… Gondold végig. Ha elkezdenénk tárgyalni a rajzok megvételéről, pár nap alatt a sajtó világgá kürtölné, hogy Budapesten a Fonten valamilyen, eddig titokban tartott kísérleteket folytat. Nyilván emlékszel, még a kísérletek kezdetekor megállapodtunk, mindaddig titokban tartjuk az ALS kutatásokat, amíg ki nem adhatjuk a kísérleti gyógyszert kórházi ellenőrzésre. De ettől még fényévekre vagyunk. És van még egy nyomós ok, hogy nem kezdhetünk tárgyalni a svájciakkal. Ha a kutatásaink nyilvánosságra kerülnének, kötelesek lennénk közzétenni eddigi eredményeinket. De ezt sem szeretnénk. Szóval, itt állunk megfürödve. Bevallom, fogalmam sincs, mit tegyünk.
Igazgató: Honnan tudjátok, hogy a svájciaknak van ez a micsodájuk?
Professzor: Az egyik kutatónk tavaly ott volt ösztöndíjas. Saját szemével látta a készüléket működés közben.
Igazgató: Hadd gondolkozzam hangosan. Most az a legfontosabb, hogy hozzájussunk ehhez a géphez, vagy legalább a műszaki leírásához. Az elképzelhetetlen, hogy magunk tervezzük meg és hozzuk létre ezt a masinát?
Professzor: Semmi sem lehetetlen, de ez minimum két évet venne igénybe.
Igazgató: Annyi időnk pedig nincs. Most már értem, miért ragaszkodsz a gép vagy a tervrajz megszerzéséhez. Apropó, szerinted, mennyi idő alatt lehet létrehozni a tervek alapján ezt a gépet?
Professzor: Már utána érdeklődtem. Nagyjából, két-három hónap alatt. Persze ebben az esetben létre kell hoznunk a laboron belül egy mérnöki csoportot, és biztosítanod kell a műszak hátteret is.
Igazgató: Ez nem is olyan sok idő. Szóval, most az a feladat, hogy kigondoljuk, hogyan tudnánk anélkül megszerezni ezt az eszközt, hogy arról bárki is tudomást szerezne.
Professzor: Legalább egymás közt ne kerteljünk. Nincs más megoldás, mint a lopás. De azt ne kérd tőlem, hogy én mondjam meg, ki és hogyan végezze el a piszkos munkát. Ez már nem az én gondom…
Igazgató: Világos. Iván, nagyon hálás vagyok az őszinteségedért. Majd tájékoztatlak, mire jutottam. De azt megígérhetem, mindent meg fogok tenni, hogy megszerezzük a rajzokat. Ebben biztos lehetsz. Holnap találkozunk a gyárban. Viszontlátásra.
Rozmár elégedetten tette le a hangfelvételről készült jelentést. Igaza volt Bagolynak, valóban készülnek valamire a Fontenban.
A jegyzőkönyv mellett még egy jelentés feküdt abban a dossziéban, amit reggel az asztalára tettek.
A Fonten Igazgatójának és a professzornak a találkozását külön csoport biztosította. Az egyik figyelőnek feltűnt, hogy a PST 112-es számú, BMW típusú, fehér színű gépkocsi több alkalommal elhajtott a megfigyelt személyek mellett. Feltehetően a kocsiból fényképeket készítettek az Igazgatóról és a professzorról. A gépkocsi nyilvántartó adatai szerint, a BMW az orosz követség kulturális attaséja nevére van bejegyezve.
Szóval az oroszok is szimatot kaptak, állapította meg Rozmár. Vajon tudnak az ALS kutatásról? Elhatározta, ennek a kérdésnek is utána fog járni, és ami nagyon fontos, Bagolynak is tudnia kell róla.
*
Részlet Dr. Kővágó Sarolta naplójából
Túl vagyok a kémia szigorlaton! Ki hitte volna! Vannak, akik azt szajkózták, szinte lehetetlen elsőre átmenni. Na, én megmutattam nekik, hogy vannak még csodák. Pedig a professzor egyáltalán nem volt virágos kedvében. Egyik kérdés jött a másik után. És minél többet tudtam, annál inkább belemelegedett. Már tele volt a tábla az általam felírt képletek tömegével. Szerintem, legalább egy órán át kínzott, aztán elmosolyodott, és beírta a jegyet az indexembe. Csak kint mertem megnézni, és nem hittem a szememnek: jelest adott! A srácok szerint ebben az évben, rajtam kívül még senki sem kapott ilyen jegyet.
Egyedül vagyok itthon, senkinek sem tudom elujjongani határtalan boldogságomat. Csak neked, drága naplóm, akivel már olyan sok titkomat megosztottam. Nézzük csak, vajon hány éve vagy a társam. Igen, most lesz nagyjából tíz éve. Pontosan emlékszem. Akkor történt, amikor hazaértem az ötödik osztályos buliról, és sírva dobtam le magam az ágyra. Képtelen voltam megnyugodni. Észre sem vettem, mikor jött be a szobámba papa. Onnan tudtam, hogy ott van, hogy éreztem simogató kezét a fejemen. Szembefordultam vele, és szipogva panaszoltam el világra szóló bánatomat. Az osztály bulin senkit sem érdekeltem. A fiúk nem táncoltak velem, senki sem kérdezte meg, hozzon-e egy Colát. Akkoriban nagyon ronda lehettem. Nem régen kaptam a szemüvegemet, ami állandóan lecsúszott az orromra. Vastag, fekete, szarukeretes okuláré volt, Isten tudja, már nem emlékszem, kivel választottam azt a szörnyűséget az OFOTÉRT-ban, papával vagy anyával. Van egy nagyjából akkor készült családi fénykép, azon jól látszik rajtam az a borzalom. Persze, akkor, tíz évvel ezelőtt, erre senki sem gondolt, én aztán pláne nem. Papa simogatása, csöndes szavai megnyugtattak. Maga felé fordított, és azt kérdezte tőlem, nincs-e kedvem naplót írni. Minek, kérdeztem vissza. Mert annak bármit elmondhatsz, még olyat is, amit se nekem, se anyunak nem akaródzna elárulni. Mindig rendelkezésedre áll, nem beszél vissza. És van még egy nagyon jó tulajdonsága. A legjobb titoktartó. Le lehet zárni egy apró lakattal, és csak te nyithatod ki. Ennél jobb barátot elképzelni sem tudok. Dünnyögtem valamit, aztán elszenderedtem. Másnap este sötétkék színű, keménykötésű könyvecske várt az éjjeliszekrényemen. Arany betűkkel volt ráírva: Napló. És mellette volt a kis lakat, amit papa előző nap említett. Szóval, kedves barátom, ez a története a megismerkedésünknek. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk, bár nyilván tudod, legalább öt testvéred van, csak az utolsó néz ki másként. Hiába kerestem, sehol sem találtam a társaidhoz hasonlót. Így az, amibe most írok, már nem keménykötésű, és nem ugyanolyan kék színű. De azt hiszem, ezt megbocsátod, és a kapcsolatunk lényegén fikarcnyit sem változtat.
Megjöttek a szüleim, hallom, ahogy beszélgetnek. Most kicsit itt hagylak, muszáj elújságolnom nekik a szigorlatot!
Megint itt vagyok. Képzeld, anyáék azt mondták, ilyen eredmény jutalmat érdemel. Befizettek egy egész hetes ciprusi üdülésre! És repülővel! Még sohasem voltam repülőgépen, pedig nemsokára húsz éves leszek. Repesek a boldogságtól, de azért félek is. Be kell vallanom, de csak neked, idáig, a szüleim nélkül egyetlen éjszakát sem töltöttem idegenben. Nem baj, fel kell már nőnöm végre, nem igaz? Most megyek a papa szobájába, és elkérem tőle a nagy földrajzi atlaszt. Meg akarom nézni, milyen messze van Ciprus Budapesttől, és hol van az az üdülőtelep, ahol nyaralni fogok. Ja, és este felhívtam a csoporttársamat, Nórát, és elújságoltam neki a jó híreket. Nagyon kedves volt, jó utat kívánt.
*
Böbe loholva tette meg az utolsó métereket. Közben a karórájára pillantott. Délután negyedhárom volt. Megint el fog késni. Pedig tudta, Sanyi nehezen viseli, ha nem ér oda időben. De hát mit tegyen? A biológia tanár öt perccel tovább tartotta az előadást. Még sem lehet odaszólni neki, hogy professzor úr, vége az órának, kérem, hagyja abba. Aztán le kellett adnia a születési anyakönyvi kivonatát, mert amit a felvételijéhez csatolt, valahová elhányták. Persze mindenki a szünetet használta ki, hogy a Dékáni Hivatalba menjen. Hatalmas sort kellett kivárnia. Mire végzett, majdnem fél kettő volt.
Leült az egyetem előtti padra, és megpróbálta magát valahogy rendbe hozni. Elővette a tükrét. Karikás szemű csaj nézett vissza rá. Nem szokott alapozót tenni magára, de most úgy érezte, elkerülhetetlen. Mégsem mehet ilyen kialvatlan arccal randevúra. Egész halványan kirúzsozta a száját is. Csak a szemét nem festette ki. Fekete szempillák csodálatosan emelték ki szeme színét. Megfésülte rövidre vágott világosbarna haját, közben kiszuszogta magát. Három sarokra várta az étteremben Sanyi. Mostanában rendszert csinált abból, hogy együtt ebédeljenek, mert tudta, különben elbliccelné az étkezést. Ahogy közeledett a kis piszkoshoz, – maguk között így nevezték el az éttermet,- annál jobban érezte, milyen közel került a férfihoz. Az eltelt hónap alatt – néhány napot kivéve – az összes éjszakát együtt töltötték. Kezdetben Sanyi kölcsönkérte barátja albérleti szobáját. De onnan legkésőbb éjjel tizenegykor el kellett jönniük. Nem szerette a helyet, mert állandóan az az érzése volt, az ősz hajú házi boszorkány az ajtó mögül leselkedik. Akár ő, akár Sanyi ment ki a fürdőszobába, nyomban rájuk nyitott. Hiába mondta Józsi, Sanyi haverja, ne törődjön vele, csak a szája jár, teljesen ártalmatlan. Még sem volt kellemes, ahogy végignézte, hogy egy szál bugyiban, vagy lepedővel körültekerve jön ki a fürdőszobából. Az asszony ott állt az ajtaja előtt, nagyon ritkán jött ki a száján egy-két mondat. Leginkább valamilyen furcsa vigyorral az arcán bámulta, ahogy kínjában igyekszik eltűnni a szeme elől.
Az mentette meg a kínoktól, hogy Sanyi bemutatta az anyjának. Az asszony nagy traktát csapott a tiszteletére. Egyenes tartású, sudár termetű asszony, aki valamikor nagyon mutatós nő lehetett. Őszülő haját kontyba fogta össze. Sohasem festette ki magát. Amikor bemutatkozott, szemügyre vette. Böbe úgy érezte magát, mint azok a lovak, amelyeket vásárra visznek, és a vevő gusztálja őket. Még jó, hogy nem tapogatta végig, és nem nézte meg a fogait.
Vacsora közben kikérdezte. Tudni akarta, kik a szülei. Amikor Böbe elárulta, hogy anyja egyedül nevelte, az apját pedig sohasem látta, az asszony elhúzta a száját, és a fiára pillantott. Sanyi láthatóan kerülte anyja pillantását. Ezek jól kibeszélhettek engem, gondolta Böbe. Annak ellenére, hogy Sanyi előre felkészítette anyja furcsaságaira, nem volt könnyű szembesülnie a valósággal: Sanyi anyja még mindig uralkodik a fián. Sanyi határozottsága, amely kedvességgel párosult, az anyjával szemben nem működött. Sanyi szó nélkül vette tudomásul, anyja szavait. Igen anya, nem anya- mindössze ennyit tellett Sanyitól. Azt nem tudta Böbe, szerelme közben mire gondol. Lehet, hogy semmibe veszi anyja intelmeit és kifogásait, mert szóban nem akar vele szembeszegülni. De vajon előfordult, kérdezte magától Böbe a desszert közben, hogy szembeszállt az anyjával? Ezt mindenképpen ki kell derítenem, határozta el.
A vacsora után bevonultak Sanyi szobájába, aminek külön bejárata volt a fürdőszobához. Sanyinál töltötte az éjszakát, és ha tehették, minden ezt követőt is. Böbe tanulni járt haza, és ez alkalom volt arra is, hogy átöltözzön, tiszta fehérneműt, és egyéb piperecikket vegyen magához.
Az utóbbi napokban többször feltette magában a kérdést, vajon mi az, ami kettőjük között van. Sanyi nagyon jó volt az ágyban, és ragaszkodott hozzá. De vajon mondhatja nyugodt szívvel, hogy Sanyi több mint szexpartner? Szerette volna hinni, de nem volt biztos benne, hogy a férfi is így gondolja.
Beviharzott a vendéglőbe, ahol azonnal észrevette Sanyit, ahogy idegesen az órájára pillant.
– Ne haragudj, hogy elkéstem. Sorolhatnám az okokat, de minek? Most már itt vagyok, és a tied vagyok,- és a nyakába csimpaszkodott Sanyinak.
A fiú képtelen volt haragudni rá. Ha meglátta, és érezte a bőrén a lány tapintását, vagy ajkát, nem volt választása, teljesen elolvadt. Kezdett tudatosodni benne, hogy az, amit Böbe iránt érez, az teljesen más, mint amit eddig más lányok iránt érzett. Nem volt olyan óra napközben, hogy ne jutott volna eszébe, ne vágyakozott volna utána. És ha közelében volt, állandóan meg akarta érinteni, szinte be akarta kebelezni. Csak nem vagyok szerelmes, kérdezte magától félve, de tudta a választ. Böbe elvarázsolta és fogva tartja.
– Szia, drágám. Gyorsan rendeljünk valamit, mert fontos megbeszélni valóm van veled.
– Én nem vagyok éhes.
– Olyan nincs, valamit enned kell. Akkor majd én rendelek neked is.
Sanyi hívta a pincért. Mindkettőjüknek egy szelet húst és salátát rendelt, valamint két diétás Colát. Amikor befejezték az ebédet, Sanyi megfogta Böbe kezét és belekezdett mondókájába.
– Gondolkoztál azon, vajon mért itt akartam veled találkozni? Nem baj, ha nem tudod. De előtte hadd simogassalak meg. Gyönyörű a bőröd. És az ajkaid! Na, most meg fülig pirultál. Még senki sem mondott neked ilyeneket? Pedig hidd el, minden szó igaz. Észrevetted már, hogy szinte egyetlen szeplő sincs az arcodon? Mi az, hogy nem szoktad bámulni magad a tükörben? És ezt most el is higgyem? Azt is tudom, annak ellenére ragyognak az ajkaid, hogy nem használsz rúzst. De hadd mondjam végre el, miért itt találkoztunk. Olyan helyet kerestem, ahol sok az ember, és ahol nem ugorhatok neked. Legszívesebben, most is ezt tenném. Szóval, komoly dolgokat szeretnék megbeszélni veled.
Vajon mire készül? Csak nem akarja megkérni a kezem, ijedt meg Böbe. Még nagyon korai volna. Különben is, most tanulnom kell. Nincs időm esküvőre. Sanyi folytatta:
– Tegnap bevallottam anyámnak, hogy mennyire szeretlek. Most mit vigyorogsz?
– Azért, mert ezt még sohasem mondta nekem senki. Mégis, néha arra gondolok, túl sokat vagyunk együtt, és leginkább az ágyban.
– Jópofa vagy, de most is együtt vagyunk, és sajnos ez a hely nem alkalmas a szeretkezésre. Látod, képtelen vagyok komolyan beszélni veled, mindig a szexhez lukadunk ki. Kérlek, öt percet hagyj beszélni, anélkül, hogy közbevágnál. Megígéred? Jól van.
– Ha jól számoltam, egy hónapja járunk. Hetente kétszer találkozunk a kémia órákon, de az nem számít együttlétnek. Végül is, csak a hétvége háboríthatatlanul a miénk, de állandóan azon kell filóznunk, hol tudunk zavartalanul szeretkezni. De ebből elegem van. Hogy is fogalmazzak? Nemcsak lopva és titokban akarok együtt lenni veled, hanem állandóan…
Hát ez az, amire gondoltam. Ha tényleg megkéri a kezem, hogy tudom megmagyarázni neki, hogy szeretem, vele akarok lenni, de még nem akarok férjhez menni, merengett el Böbe.
– Szóval, arra gondoltam, mi lenne, ha kivennénk egy albérletet? Rengeteg előnnyel járna, gondolj csak bele. Minden este együtt lehetnénk, nyugodtan tanulhatnál, és ott lennék, ha segítségre lenne szükséged. És nem kéne idegeskednem azon, mikor láthatlak legközelebb.
– Nem gondolod, hogy ez korai? – szólt közbe Böbe.
– Nem, nem gondolom. Csak azért, mert egy hónapja vagyunk együtt? Engem egyáltalán nem érdekel, hogy másoknak mi erről a véleménye. Az a fontos, hogy te mit gondolsz erről. Hogy nem tudod, anyád mit fog hozzá szólni? Már bemutatkoztam neki, tudni fogja, ki az, akivel össze akarsz költözni. Azt szeretnéd, ha én beszélnék vele?
– Kérlek, Sanyikám, ne erőltesd. Alaposan végig szeretném gondolni.
– Nem, nem erőltetem. Szeretnéd tudni, mi az oka, hogy erre jutottam? Nagyon egyszerű: teljesen beléd habarodtam. Gondold végig, hét év van közöttünk. Két éve dolgozom a Kémia Tanszéken. A hat év egyetem alatt jó pár kalandom volt, de soha nem jutott eszembe, hogy összeköltözzek valakivel. Hidd már el, hogy megőrülök érted. Azt is elárulom, mióta együtt vagyunk, képtelen vagyok azon a szinten végezni a munkámat, mint korábban. A tudományos munkámmal teljesen leálltam, mert ha belekezdek valamibe, azonnal te jutsz az eszembe.
– Sanyi, számításba vetted, hogy az albérletben takarítani, mosni, mosogatni kell? És akkor még nem is beszéltem a főzésről. Valamit csak kell ennünk, én pedig nem tudok főzni.
– Ez nem lehet gond. Én sem tudok főzni. Majd rendelünk kaját, de arra is hajlandó vagyok, hogy magam kotyvasszak valamit. Megtanulom. Nem lehet nehezebb, mint akármelyik kémiai kísérlet levezetése. Ilyen apróságokon nem érdemes törni a buksidat. Ezek lényegtelen dolgok. Inkább azt szeretném, ha elárulnád, te hogy érzel irántam? Csak ennyi? Hogy jó velem az ágyban? Mást nem is érzel? Megértem, hogy csak most kezdted az egyetemet, és nyugodt környezetre van szükséged a tanuláshoz. Ezt én is biztosíthatom. Ha te is benne lennél, leülnénk hármasban anyukáddal, és részletesen megbeszélnénk az albérletet.
– Hadd gondolkozzam a dolgon, jó? – nézett esdeklően Böbe Sanyira.
– Nem bánom, gondolkozz rajta. Mennem kell, félóra múlva órám lesz. Csókollak. Majd hívlak.
