szerző: Gideon Peer
Vendégeket kaptam Pészáchra az Egybesült Államokból. Pészách egy hétig tartó ünnep, néhány nap előtte, néhány nap utána, hadd ne folytassam. És benne a széder este. Rokon ide, rokon oda, osztom, szorzom: sok.
Próbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból. Pislognak rám.
Mondom, nálam a széder est visszafogott, nincsenek fogások, egy kis száraz leves, lötty, meg kétszemélyes csirke szárny.
Semmi reakció, állóvíz, nem tágítanak. Pedig pénzük, mint a pelyva. Libazsírosbödönben tartják a spájzban. A szálloda meg se kottyanna nekik.
– Például itt van Haifa – próbálkozom. Csodás kilátás, ától-cettig tenger, öböl itt, öböl ott, meg a bahái kert, zöld fű fentről a tengerig – csettintek hozzá, amekkora csak a számon kifér.
Teljes közöny, nem is értem. Mit esznek azon, ha nálam maradnak?
Az asztalon felejtettem két kekszet, gyorsan elrámolom. Semmit.
Még a vizet is kimérve.
Majdnem alszanak.
Kivágom a tökászt!
– Rosh Pina!
A nagybácsi szempillája megrezdül.
– Rosh Pinán isteni vendégházak vannak. Családias. Természet lágy öle, a Galil páratlan szépsége. Falusi légkör, kutyavonítás, tehénbőgés, második alija, teljes ellátás, kávé éjjel-nappal, plusz. Saját parkoló, mezüze az ajtón. Naplemente…
Semmi.
– Holt-tenger. Olyan holt, ha holtabb lenne, már nem élne. Az ember egész nap lebeg, a partot lyukak szabdalják keresztül-kasul. Páratlan. A távolból Lótné néz vissza, szemrebbenés nélkül. Ameddig a szem ellát: Szodoma és Gomora hűlt helye…
Alszanak. Vagy csukott szemmel vannak ébren.
– Jeruzsálem – kiáltom. – Örök. Vallásos légkör, a fekete ötven árnyalata. Az ember úgy érzi magát, mintha Jeruzsálembe lenne. Fal!
Már pityergek. Újra kezdem: Fal. A nagybácsim a nagynénimet nézi.
Miért, még nem látta? Ezért kellett idejönni Amerikából?
Jó, elő a bűvészcilindert. Kiráncigálom belőle Eilátot. Nincsenek fülei.
– Kékszínű Vörös tenger. Babusgatásra vágyó delfinek. Koráll…Át lehet ugrani Petrára, messze Szaud-Arábia, grátisz…
– Na? – kérdem, mert én sem vagyok acélból. – Választottatok? Hova mentek?
– Maradunk – mondja a nagybácsi.
– Miért? – jajdulok fel.
– A kilátás – mondja. – Megunhatatlan. És odamegy az ablakhoz.
Szétdurran az agyam. A szomszédnő már megint vetkőzik. A nagybácsi meg integet.
Pedig direkt kértem, néhány napig bírja ki a nagyanyjától purimra kapott ruhában.
