szerző: Sáfrán István
Most már túl vagyok az első megrázkódtatáson, úgyhogy viszonylag higgadtan fűzhetek megjegyzést mások – nem kevesek és nem is akárkik! – véleményéhez. Azt olvasom az újságban, hallom a rádióból, látom a televízióban, hogy Izrael finoman fogalmazva is arcára esett. A megszégyenülés oka pedig nem más, mint hogy az izraeli filmipar moguljai nem adtak egy árva buznyákot sem az utóbb Oscar-díjjal is jutalmazott Saul fia című film elkészítéséhez. Pedig, most aztán maguk is sütkérezhetnének a siker fényében.
Ez lenne a kárhoztatók egyik apropója, amin amúgy elsőre túltettem volna magam. Ha nem adtak, hát nem adtak: szívük joga. Vagy éppen üres volt a kassza, vagy egyszerűen nem látták meg a folyamodványban a leendő dicsőség ígéretét. Ha nem, hát nem. Most aztán verhetik a fejüket a falba vagy sem, vérmérsékletüktől függően – de az elutasításnak, mondom számtalan oka és indoka lehetett. Ezeken futólépésben túltettem magam. Végül is valamilyen szempontból bizonyosan racionális döntés született és ahol pénzről van szó, ott a moralizálásnak általában nincs nagy tere.
Hanem a másik megközelítés!
Az elutasítás miatt neheztelők másik csoportjának érveit már nem tudom ilyen könnyen megemészteni. Azt vetik az izraeli film-hivatalosságok szemére, hogy nekik kutya kötelességük lett volna ezt az alkotást a tőlük telhető legnagyobb örömmel, kitárt szívvel fogadni, elvégre ki támogasson egy holokauszt filmet, ha már a zsidók sem. Egy szemernyi jó érzés sem volt a döntéshozókban? Ennyire futja a legendás zsidó szolidaritásból? Meg is lett az eredménye, nem jutott nekik a mazsolás kalácsból! Megérdemlik, egyék, amit főztek.
Arra most nem pazarolnék terjedelmet, hogy a Saul fia milyen mértékben holokauszt film és mennyiben több vagy más, mint az egyébként hasonló tematikájú alkotások bármelyike. Ez a mozi mindenkinél más és más pillanatban veri ki a biztosítékot, azaz érinti meg, függően vagy függetlenül attól, hogy van-e személyes köze a játszódó cselekményhez vagy csak iskolai ismeretei vannak (ha egyáltalán vannak!) a megtörténtekről. De, hogy senki nem marad közömbös iránta, arra a szakmai kritikák és a civil kommentek minden várakozást felülmúló, elképesztően széles skálája a bizonyság. Nemre, fajra, vallásra vagy bármiféle hovatartozásra tekintet nélkül lehet szeretni és elutasítani Nemes Jeles alkotó- és játszó társai munkáját.
Mindennek logikus folyománya, hogy a siker záloga semmiképpen sem az alkotók faji, nemzeti vagy nemzetiségi hovatartozása, a történet, a cselekmény tér- és időbeli megjelenítése. A megélt élet függvénye, hogy a néző mire asszociál a vetítés alatt. Igen, bizonnyal sokan, talán a legtöbben a holokausztra. A zsidók minden bizonnyal. De, minthogy a filmet a világ minden táján vetítik hiszem, hogy nem csak és nem kizárólag a náci haláltáborokra asszociál a néző. A borzalom megjelenítése és az embernek maradás kísérletéről szól ez a film – nekem legalábbis. Így aztán szól Srebrenicáról, a kurdok lemészárlásáról, a gulágokról vagy éppen a Pol Pot rezsim rémtetteiről – hogy csak a múlt század emlékezetesebb embertelenségeit említsem.
Röviden és egyértelműen: a Saul fia nem csak a zsidó szenvedéstörténet megjelenítése. Több és talán más is annál, egyetemes és emberi – bizonyság rá az a rengeteg nemzetközi elismerés, amelyet egyszerűen képtelenség, mi több szamárság lenne fajok, vallások vagy nemzetek szerint szétszálazni.
Nos ezért gondolom tévedésnek az izraeli filmcézárokon számon kérni elutasító döntésüket. Azon túl, hogy a pénznek nincs szaga és a tőkének sincs nemzetisége, ilyen alapon a Bastille bevételéről csak a franciák, Waterlooról csak az angolok vagy Mohácsról éppenséggel csak a magyarok lehetnének ihletett alkotói bármiféle értékes alkotásnak.
Ugye milyen vicces lenne…?
Hozzá tenném, hogy a Hajnali láz-t viszont „felkarolta” Izrael, és – gondolom – a pénzéért nyakonöntötte a filmet egy olyan sziruppal, amivel a filmet agyon csapta. Ezek után jobb, hogy az és úgy történt a Saul fiával, ahogy.
Hozzá tenném = Hozzátenném
agyon csapta = agyoncsapta
Nem látom az írásomat, tehát megismétlem.
Az hagyján, hogy a cikk írója addig sasszézik jobbra-balra, hogy nehogy valami kritizálható megállapítás maradjon cikkében, míg a végén nehéz megérteni mit is akart mondani, de a „faj” mint megjelölés, emberek csoportjára értve, a Holokauszt óta nem szokás, illetve érthetetlen lépéshiba, durva baleset, lévén a nácik frazeológiájának része. Használata, csak negatív konteksztusban elfogadható, mint „fajgyűlölet”, „faji előítélet”, „fajra, nemre való megkülönböztetés”.
Vicces ez az iras!!!!!!!!!!!!!!!!!
A fenti „fajtalankodás” ismét valami új ismerettel gazdagít bennünket.
Én sürgősen kihúznám a cikkből, még mielött más is felfigyek rá.
Azzal igazából egyettértek, hogy teljesen felesleges Izraelt ezért bírálni, de nem csak azért mert a film nem csak a zsidóságot, illetve nem csak a Holokausztot érinti, illetve nem feltétlen szorosan ezekdről szól. Sokkal inkább azért, mert naponta 10 új emlékművet, 8 új kiállitíst, 15 új könyvet, 3 új filmet, 50 új újságcikket és megannyi mást olvashatunk, láthatunk, nézhetünk, hallhatunk a Holokausztról. Nyilván nem lehet és nem is kell mindet támogatni.
A probléma ezzel csak az, hogy mindenkinek van egy saját, hadd ne mondjam különbejáratú holokauszta, és a sebek még messze nem heggedtek be. A világnak pedig tanulnia kell, a saját érdekében is.
A világnak tele vana töke a Holokauszttal. Hihehtetlen, hogy mennyire kontraproduktív a napi betevő Holokauszt nyomatása és még hihetetlenebb, hogy ezt mennyire nem akarjuk észrevenni.
A világ ide, a világ oda, mi soha nem felejtjük el a Holokausztot. Jelzem, a világ érdekében is. Ma itt. holnap ott… Ezt azért már illene megérteni.
Iszonyatos nagy a különbség az el nem felejtés, meg a között, amit ma a zsidóság művel a Holokauszttal.
Többet ártunk ezzel ma Izraelnek és a zsidóságnak, mint bármely neonáci csoport.
Ezt nem illene, hanem nagyon jó lenne megérteni. Keményen,de sajnos eredményesen dolgozunk azon, hogy a világnak hányingere legyen tőlünk.
Egyetlen szóval sem értek egyet (mint Holokauszt túlélő sem). De, látom, kár a szóért.
Nem is neked szólt, amit írtam, hisz kétség nem fért ahhoz, hogy mit gondolsz, hanem azokhoz, akik olvassák.
Ha ma egy Magyarországon, vagy akárhol máshol élő nem zsidó lennék, akkor egy idő után kezdene terhes lenne, hogy valakik naponta beleüvöltik az arcomba, hogy az apám, meg a nagyapám egy rohadt szemét ember volt.
Kétségtelen, hogy ezzel az elnem feledést megoldjuk. A kérdés, hogy milyen áron.
Lehet, hogy az sem ártana, ha a világnak nem csak annyi információja lenne rólunk, hogy mi utáljuk őket, mert mindegyikük egy rohadt szemét náci leszármazotja. Kurvára remélem, hogy ennél valamivel többről szól ma a zsidóság.
Én úgy gondolom, ma már nem erről szól a Holokausztra való emlékezés. Hanem arról, hogy az ember – adott esetben – képes állattá változni. Azért kell rá emlékezni, hogy többé sehol se történhessen meg. A gyerekeim, unokáim is ezt tanulják tőlem. .
Azt hiszem nem sokat értettél meg abból, amit írtam, vagy ha igen, akkor nem tudom miért ez a válasz rá.
Részemről téma befejezve.
Sajnálattal, olvastam, hogy Izrael állama nem segitett e fim finanszirozásához, hiszen, akkor Izrael államának is nagyobb örömet szerzett volna az összes dijakért, s különősen az Oszkár dij, mely a legmagasabb kitüntetés volt e filmnek!!!