Jóbarátok – Minálunk

szerző: Silló Sándor

A feleségem egy kicsit sem hasonlít Lisa Kudrowra, viszont folyton igazi izraeli történetekbe csöppen. Mi az, hogy csöppen? Csobban!
Tel Aviv egyik legszebb sugárútján, az Ibn Gabirolon egy szuperban vásárolt, mikor egy nő megfogta a karját és fülig érő szájjal vigyorogva hosszú héber monológot zúdított rá. Ági ebből csak a „fibi” szót vélte érteni. A kötelező „áni ló meviná” (nem értem) után angolul is elismételte a hölgy: Milyen fantasztikus, hogy te pont úgy nézel ki, mint Fibi a Jóbarátokban! Ági valószínűleg nagy kerek szemekkel nézhetett, és egy szó sem jött ki a torkán. Ezért a hölgy bizonyító eljárást kezdeményezett. A polcok között őgyelgőket szólította meg; ugye, hogy úgy néz ki, mint Fibi? Aztán taktikát váltott. Megszólított egy vásárlót, és az akkor már hangosan röhögő feleségemet, mint szemléltető eszközt elé állította, majd ravasz ügyvédi kérdést tett fel: Na kire hasonlít? A másik hölgy rövid gondolkodás után rávágta: Lisa Kudrow? Itt közös visongás következett, mint egy gimis osztálykiránduláson. Ebbe megpróbáltak széles néptömegeket bevonni. Aztán közös szelfik készültek Ágival és a hölgyek sokáig vissza-visszaintegetve elindultak a pénztárak felé.

Ági sietett haza, mert a tulaj jelezte érkezését a bérleményünkbe. Rosszul kitöltött csekk, pótkulcs, gázpalack, ázik a plafon – ezek voltak a napirendi pontok. És jött. Puszival üdvözölte a feleségemet, mintha régi pajtások lennének. Először találkoztak azóta, hogy itt lakunk. A tulaj gyorsan lezavarta amiért jött, aztán leült a kanapéra, mint aki vendégségben van. Ági értett a „szóból”, kávéval kínálta és sütivel. A purimról maradt hámán fülére rálegyintett, mint a magyarok a karácsonyi bejglire húsvétkor. De a linzerre, amit Ági sütött, rávetette magát. Az első falat után olyan jelenet következett, amit leginkább csak a focipályákon látunk és gólörömnek hívják. 6:0-nál járhatott a meccs, amikor csöngettek. Két szaki állt az ajtóban, pontosabban a mester úr, és a segédgyerek. A tulaj hívta őket ide, hogy nézzék meg a tetőn a dud semest (napelemes bojlert) nem abból folyik-e a víz a tetőre.

De a tetőajtóhoz nem volt kulcs. Ági neked sincs? Nincs. A mester úr nagyon bedühödött, hangos ordibálás kezdődött. Házi urunk tudta, hogy nincs igaza, de azért hősiesen vissza-visszaugatott, mint jó házőrzőhöz illik. Ági – kezdő izraeliként – kicsit aggódott, hogy megölik egymást, de legalábbis pofozkodni fognak. Csak az nyugtatta, hogy a segédgyerek egykedvűen támasztotta a falat. A mester már írta a számlát a kiszállási-díjról, de közben tovább szórta szitkait az ilyen kuncsaftokra, mint gazduram. Az meg az orra előtt hadonászva érvelt, harsogva. Aztán teljesen váratlanul kibékültek és egymás vállát csapkodták, és kezet fogtak, mint az államfők a reptéren. Rendben, rendben, beszéder, beszéder.

Aztán megszállta őket az ihlet. Szerezni kéne egy kulcsot a házban! A vehemenciából mit sem veszítve sorra felcsengették a lakókat. Egymás szavába vágva vázolták a helyzetet. Néha az elsőn lakóknak a harmadikról és fordítva, ordítva. Amíg ez a zajos szeminárium zajlott, Ági felhívta a közös képviselőt, aki megígérte: fél óra múlva ott lesz a tetőkulccsal. De ez újra olajat öntött a tűzre. Fél óra! Fél óra! Nekem nincs fél órám! (Izraelben minden egy óránál hosszabb várakozási időt fél órának hívnak. A valódi fél óra, az a hámes dákot (5 perc)). Ági megkínálta a mestereket is kávéval, sütivel. Az öreg visszakapcsolt az előző veszekedés hangerejére: Kávé! Süti! Fél óra! De a segédgyereket ez sem zavarta, rutinosan hozzáfogott a linzerhez. Az öreg a hámán fülével próbálkozott, de hamar észhez tért. A linzer! Kezük is szájuk is tele volt süteménnyel de ordítoztak tovább. Széles gesztusok, röpködő sütemények… Most már a pofon jön… Ehelyett újra, rajtaütésszerűen megbékültek egymással. Pár perc múlva már kart karba fonva mentek le a lépcsőn, mint régi jó barátok. Megbeszélték, hogy majd visszajönnek máskor. A segéd még betömött három linzert és követte őket.

A plafon ázik tovább, a közös képviselő pedig még mindig úton van a kulccsal…
Ági még este is röhögött ezen a két marhán, mikor elmesélte a csatájukat: Képzeld a tulaj úgy búcsúzott: Üdvözöllek Izraelben!

Reggel aztán munkába menet, látta a buszmegállóból, hogy a szemben lévő házból kijön egy lakó, kicsit ódivatú háziköntösben. Kezében két csésze kávéval. Letette a csészéket a kukára és odahívta az utcát söprő szudáni srácot. Leültek az előkertecske betonperemére, és kávéztak. Nézték Ágit, és a többi munkába indulót. Együtt, mint a jóbarátok.