Nem mondanám, hogy fészbuk hívő lennék, de azért napjában egyszer azért csak belekukkantok. Végül is itt, távol a világ zajától, ebben a kis tengerparti mezővárosféleségben (na ez jókora képzavar, de hát minek nevezzem ezt a falunak nagy, városnak kicsi lapos települést, ahová még a madár is zöld busszal jár?) az ember mégiscsak kíváncsi, mi történik körülöttünk, milyen bánat vagy öröm tölti el barátainkat és hogy éppen ki mit gondol a világ ügyes-bajos dolgairól.
Engem jobbára a politika érdekel, így aztán viharsebességgel tovább szoktam pörgetni a kurzoromat az olyasféle közlendők fölött, hogy ki és mit főzött aznap, kinek az unokája milyen jópofasággal lepte meg a nagyit, milyen természetgyógyász praktikák segítik a hízni vagy fogyni vágyókat és hogy a család kedvenc cicája (kutyája, majma, elefántja) mennyivel szebb és okosabb, mint a szomszédé. Közös és általános jellemzője ezeknek a fórumnak, hogy csaknem minden bejegyzésre van hogy úgy mondjam vevő, azaz kommentelő.
Ami ezen a felületen, tehát a facebookon először szíven ütött, az a párizsi terroresemények utóélete volt. Kapcsolataim tekintélyes hányada még aznap a francia trikolór színeibe öltöztette portréját, kifejezve ezzel is szolidaritását az elhunytak és megnyomorítottak iránt. Őszintén mondom, hogy könnyeket csalt szemembe ez az egyértelmű kiállás. Utóbb visszagondolva, csak technikai tudatlanságom akadályozott meg abban, hogy magam is három színbe öltöztessem fényképemet. (Sietve, bár zárójelben jegyzem meg, nem volt ez lényegében másként a mostani, brüsszeli tragédia során sem, bár mintha kevesebben színezték volna át portréikat.)
Másnap, igen, másnap azonban mintha megkeseredett volna a szám íze. Azon kezdtem töprengeni, hogy vajon amikor polgártársaimat, honfitársainkat éri hosszú esztendők óta nap mint nap megújuló atrocitás, amelynek hol több, hol kevesebb az áldozata, miért nem jut eszébe portréját a zsidó nemzet Dávid csillagos kék fehérjébe öltöztetni senkinek. Mint oly sokan, akik hasonló kérdésre-következtetésre jutottak akkoriban, magam is letudtam annyival, hogy igen, mi zsidók még szorult helyzetünkben sem vagyunk az emberek többségének – hogyan is fogalmazzam? – feltétel nélkül szimpatikusak. A legkiszolgáltatottabb helyzetünk sem rendít meg sokakat, nem ébreszt részvétet irántunk, legalábbis nem olyan mértékben, hogy annak nyoma maradjon egy közösségi oldalon. Nem a zsidó-barátságot kérem számon, hanem az emberbarátságot. Ha másként nem, hát legalább viszonossági alapon.
Pedig..!
Mi az, hogy pedig?! Nincs olyan katasztrófahelyzet a világban, ahová ne érkeznének elsők között a mieink, hogy segítséget nyújtsunk a rászorulóknak s bár a hivatalosságok köszönete soha nem marad el, az átlagember memóriája szelektív. Amire akar emlékszik, amire nem akar… Lepereg és nyom nélkül marad.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap Pakisztánban robbantott az Iszlám Állam, egy játszótér közelében – több tucatnyi gyermekroncsot hagyva maga után. És nyitom a fészbukot és az én barátaim, a számon tartott híres vagy hírhedt ismerőseim, a kedvelt vagy fenntartással szemlélt közemberek és korifeusok közül egy sem, de egyetlen egy sem öltöztette portréját a pakisztáni lobogó színeibe.
Töprengek az okokon.
Nagy valószínűséggel közrejátszik ebben a talán nem is elutasító, sokkal inkább tartózkodó viselkedésben, hogy napról napra magasabb az ingerküszöb, amely kiváltja részvétünket. Az, hogy egy magát palesztinnak mondó hátba szúr manapság valakit Jeruzsálem belvárosában, a jobb európai lapokba már nem fér be. Legalább fél tucat ember vérét kell ontani, hogy a hír egyáltalán megjelenjen valahol a belső oldalak valamelyikén. Mint ahogyan például a gazdasági bűncselekményeket is fogadjuk. Nem olyan régen már az ellopott százezres tételek hallatán felhördült a fél ország, ma a milliós csalásokon is mosolygunk, a milliárdos korrupciókat meg elintézzük egy legyintéssel, mondván ez már nem a mi világunk, nem a mi nagyságrendünk.
Ha meg nem is értem, de kénytelen vagyok elfogadni, valahogy így lehetünk ezekkel a tömeges atrocitásokkal is.
Tartok tőle azonban, mindez inkább csak mentség, mintsem magyarázat. Az igazság valahol Európa – vele és benne a fehér ember – még mindig sokak által vélt felsőbbrendűsége a kulcs. Pakisztán..? Igen, szörnyű, de hát olyan messze van, meg hát közük sincs a mi kultúránkhoz. Borzasztó, ami ott történt, de hát ők mégiscsak mások. És ugyanígy távol vannak a fehér ember világától a jemeni meg a közép-afrikai vérengzések – hogy bele ne kezdjek a végeláthatatlan sor állomásainak megnevezésébe. És a megnevezett vagy a fel nem sorolt országok bármelyike helyébe beilleszthetjük a zsidó államot is. A XX. század második felében induló terrorhullám azonban nem a „színes” világban kezdődött. Talán ezért sem tudok szabadulni kínzó gondolataimtól: amikor az első buszt magára robbantotta az öngyilkos merénylő, értelmetlen halálba rántva emberek sokaságát…
Ha akkor…
Ha akkor, a fészbuk híján, Dávid csillagos kék fehérbe öltözött velünk szimpatizáló aktivisták vonulnak az utcára szerte Európa nagyvárosaiban – talán ma egészen más világot élünk. Hiszem ugyanis, hogy az együttérzés idővel cselekvő erővé válik és meglehet sikerült volna csírájában elfojtani vagy legalább visszaszorítani a terrort szítók térhódítását. Európa és vele a világ boldogabbik fele akkor elmulasztotta kifejezni szolidaritását és valójában mindmáig adósa annak az eszmének, amely élteti.
Szeretném hinni, hogy még nem késő legalább kifejezni az együttérzést az erre rászorulókkal, az erre jogot formálókkal, de fájdalom, nem látom, nem érzékelem a késztetést.
Pedig javíthatatlanul optimista vagyok. 
Igen, a tudat szelektív. Mindenkié. Az enyém is és a tiéd is.
És a Facebook is szelektív: azt láttatja, amit látni akarsz. (ez hosszú, ebbe most nem megyek bele, meg úgy se hinnéd el.) Így aztán az is lehet, hogy sokan megemlékeztek a Pakisztáni robbantásról, csak te nem igazán találkoztál ezzel.
Meg persze nyilván máshogy kezeljük a hozzánk közel álló dolgokat. Ma meghalt két embert balesetben, meg egy megsérült késelésben, de csak ez utóbbiíról breakelt itt a nyúz.
És azt se fogjuk soha megérteni, hogy mit jelent a világ számára a Nyugati Partvidék megszállása. Konkrétan ezen fog Izrael kérlelhetetlenül megbukni – telavivostúl, kávéházastól és bréking nyúzostúl. Védhetetlen. Persze mi meg tudjuk magyarázni, hogy dehát… csak azt nem vagyunk hajlandóak észrevenni, hogy ez a dehát kizárólag nekünk dehát és mindenki számára dehát akkorsem!
Így aztán teljesen felesleges tömeges megértést várni mindaddig, míg ezeket a területeket megszállva tartjuk. Mi ki fogunk tartani az igazunk mellett a végletekig, de ez a véglet Izrael megszünését fogja jelenteni. Persze akkor is majd antiszemitázhatunk kicsit, meg muzulmánozhatunk sokat. Meg jó nagyokat rácsodálkozhatunk, hogy miért ilyen velünk a világ.
Ja és az nem képmutatás, a Facebookon, hogy bannoltok valakit csak nert nés a vélenménye és ezt még le is meri írni? Hát nem röhejes ez így kicst? Vagy akkor most megváltoztatod a fényképedet Dávid Dell-re, csak mert onnan engem kiírtottak?
Ugye-ugye milyen szelektív a tudat!!!