Kirándultunk, mert kirándulni jó. Akkor együtt vagyunk, máskor meg épp széjjel. Ráérő, és amúgy még most is gyerekként mindenre kíváncsi haifai és környéki nyugdíjasok. Amúgy sokat láttunk már, tán túl sokat is, most majd új dolgokat hallunk-látunk, miközben azok a régiek, még nálunk is régebbiek, sőt, nagyon régiek és még annál is régebbiek. Ojvávoj.
Már a buszon elkezdődött az irodalom és történelemóra. Sajnos nem sokat értettem belőle, de teljesen átjött a szellemisége, mert a buszban is, meg odakint is a bejátszott megzenésített versek és ismert meg ismeretlen (csak számomra) daloktól néha borsódzott a hátam. Miközben az utastársak együtt énekelték, avagy éppen néma csendben hallgatták azokat egyik-másik számomra is ismerős volt, az ulpanon tanultuk.
Tudod nem kell ahhoz ismerni töviről-hegyire az algebrát, hogy konkrét sejtésed lehessen a főgebráról, mert kommentár nélkül is felfogható a dolog esszenciája, ha ott állsz a költő sírjánál, a Nobel-díjas tudós szobájában, ahol a falon, a vitrinben a páratlan diploma, vagy a múlt század nagy nyelvújítójának emlékháza előtt, stb.
Pláne amikor már számodra is ismert utcanevek másznak le a névtábláról, hogy belemosolyogjanak a szemedbe, a dallamok belemásszanak a füledbe, a marghisák befészkeljék magukat a szívedbe-lelkedbe, az új információk meg belenyúljanak a nyúltagyadba.
Akikről már tudhatsz sok mindent magad is, e kis israelija iránt érdeklődő lojális ole hadasként. Igaz, csak a töredékét, annak amit ott elmesélt a történelem-héber nyelvszakos irodalomtörténész guide. Róla lerítt, mennyire élvezi az egészet. Vevő a hallgatóság humorára és boldog volt, amikor megtudott valami számára is újat a személyes tapasztalatát is megosztó, az adott témában érintett apjakorú turistától. Sőt meg is tapsoltatta a segédidegenvezetőt az útitársaival. Megérdemelten.
Szóval olyan volt ez, amikor még szégyenlősen nem mondatott ki, hogy szeretlek babám, de minden porcikádban érezted a belédhatoló tetőtől-talpig átjáró és zsibbasztóan elvarázsoló kimondhatatlan érzést:
I love Israel
Na, szóval számomra ez egy majdnem beteljesülő lelki-szellemi orgazmus volt még így is, és ha tudtam volna ezen a szinten a nyelvet – azzá lett volna.
A hab a tortán, hogy belefutottunk a Jerusalem marathonba és kénytelen-kelletlen muszáj voltam arról is néhány képet exponálni.
Csak mert véletlenül ott lógott a nyakamban a masina. Hiszen emiatt kétszer is le kellett szállnunk a buszról és átgyalogolni a verseny útvonalán. A muszáj az nagy úr és felesleges vele ellenkezni, mint ahogy reménytelen dolog a szerelemmel is vitázni. Na, az anyósokról nem is beszélve.
Nos itt az újabb (eddig sem voltam híjján neki) motiváció, hogy mégicsak kell az az Ulpan. Miként fogom másként az ilyeneket teljes terjedelmében és lírailag is megérteni? Legfőképp mikor fogom én az ilyeneket szöveghűen interpretálni a kedves morotoknak a savua tov rison tanítási napján.
A legnagyobb ámulatukra.
