Egy sorozat első darabja ez és mindjárt rendhagyó: egy művész házaspár Fenyves Gabi és Gergely Dániel.
„Gabi és Dani” – ez áll a műtermük ajtaján.
Gabi: Dani még Kolozsváron élt, amikor megismerkedtünk, ez még a ’80-as évek közepe. Úgy kezdődött, hogy végigcsináltuk mindazt, amit a Ceaușescu korszakban kellett ahhoz, hogy ő útlevelet kapjon és áttelepülhessen Magyarországra. Három évig kéthetente jártam Kolozsvárra. Dani végül két hónappal a forradalom előtt települt át, az utolsók közül, akik Ceaușescu engedélyével jöttek. Aztán öt évig Magyarországon éltünk. Én nem a Képzőművészeti Főiskolát végeztem el, hanem a Gyémánt László féle festőiskolát. Ő volt a mesterünk. Dani Kolozsváron építészetet, belsőépítészetet szeretett volna tanulni, de abban az időben egy magyarnak ez nem volt egyszerű. Gyémánt László őt is megkedvelte, és együtt jártunk Gyémihez. Mesterünk akkor tért haza Amerikából tele hittel, de rögtön szembesült vele, hogy itt már le vannak osztva a lapok. Mi is azt láttuk, hogy még az elismert diplomás művészek sem tudtak megélni már a ’90-es években sem. Egyértelmű volt, hogy ha én festőművész akarok lenni és abból akarok élni, akkor annak nem Magyarországon van az útja.
Dani: Festő nem igazán akartam lenni, inkább grafikus. Mikor áttelepültem Magyarországra a Képzőművészetire és az Iparművészetire is jelentkeztem. De vagy nem volt elég előképzésem, vagy nem gondoltam elég komolyan.
– Mikor jött a szikra: Izrael?
Gabi: Én mindenképpen el akartam menni Magyarországról. Tudtuk, Izrael az a hely, ahol befogadnak, mint zsidót. Nem voltak szentimentális indokaink. Ez az érzelmi kötődés sokkal később alakult ki. Ma már elkötelezetten . . .
– …izraeli vagy!
Gabi: A mai napig nehéz ezt így kimondani! Én csak ott vallom magam izraelinek, ahol ez nem jó pont.
– Nekem az rokonszenvesebb, ha valaki nehezen mondja ki, mint aki plakátként cipeli maga előtt.
Gabi: Igen, én is így érzem. Már ötödik éve itt éltem, de néha visszajártam ulpánra a nyelvtudásomat tökéletesíteni. Az osztály nagy része – friss bevándorlók – feltette a kezét, mikor azt kérdezték, ki érzi magát izraelinek. Én öt év után sem akartam feltenni a kezem.
– Egy tradicionális pesti zsidó családban nőttél fel, ahol. . .
Gabi: …tradicionális pesti zsidó család volt, mert titok volt, hogy mi zsidók vagyunk. Tizenkét éves koromban szembesültem ezzel! Az is kiderült, hogy a család összes barátja, mindenki zsidó körülöttem, csak én nem tudtam. De a papírok, amik az alijához kellettek, megvoltak!
– …és aztán leszállt a repülő az alijázó házaspárral a Ben Gurionon.
Gabi: Plusz fél óra lenne elmondani az első napok szörnyűségeit…
Dani: Mindegy… Haifára mentünk, és ez egy rossz választás volt akkor nekünk…
Gabi: Dani már az első napokban haza akart menni.
– És hogy indult el a karrieretek?
Dani: Második nap elköltöztünk Tel Avivba. Szerencsére volt nekem itt egy régi kolozsvári barátom, Gidáli János, aki nagyon sokat segített. így kerültünk Herzliyára a befogadóközpontba és onnan már minden jó volt. Voltak ott erdélyiek és vajdaságiak is, javában folyt a délszláv háború, elég sokan érkeztek onnan. János révén megismertük Surányi Andrást grafikust, fotóst. Ő egy galériában dolgozott, ahol szitanyomatokat és rézkarcokat csináltak. Kisszériás könyveket, művészek nyomataival. Az ő helyére kerültünk. Akkor már tíz hónapja éltünk itt. Héberül nem nagyon tudtunk, mert az ulpánon csupa orosz között nehéz megtanulni. Gabinak eleinte csak másolni kellett, de aztán kialakult a saját stílusa.
Gabi: Készült egy kiadványuk, az volt ráírva Young Artist Collection, de az összes fiatal művész én voltam különböző álneveken, különböző stílusokban. Én ezt kalandnak fogtam fel.
– Gabi útja egyenesnek tűnik a mostani helyzetéig, de te hogy kezdtél el bútorokkal foglalkozni?
Dani: Én a galéria után üvegstúdiókban dolgoztam, ahol homokfúvott üvegeket festettünk. Hazafelé minden nap elsétáltam a Kastiel bútorüzlet előtt, néha bementem, csodáltam azokat az anyagokat, technológiákat, amikkel dolgoztak. Párhuzamot láttam az üvegfestő műhely és a bútortechnológiák között. Elkezdtem csak úgy, a magam szórakozására bútorokat készíteni. Színek, felületek, technológiák; ezek érdekeltek. Ezekben már benne volt a nyomdai tudásom a szitanyomás, a rézkarc, a homokfúvásos üvegtechnika.
Először mosógépdobokból csináltam néhány bútort, aztán a bútorüzem kidobott selejtjeit próbáltam meg újrafelhasználni. Aki tud rajzolni, a negatív formákban is meglátja a pozitívat, így született ez a szekrény.
Megmutattam a Kastielben – szaladtak a szemeteshez, de ilyen negatívok akkor már nem voltak ott. Aztán odakerültem. Sokat tanultam ott, de ezzel párhuzamosan sok újítást az én kísérleteim alapján vezettek be. Később már akármilyen hülye ötlettel jöttem elő, ők benne voltak. Egy lámpához le akartam gyalultatni az OSB lapot, a forgácslemezt. A lámpa gyönyörű lett, de a gyalugépük tönkrement. Bíztak bennem. Fontos volt nekik a művész szeme. Aki másként látja a bútoraikat, mint egy asztalos. Ma már sok üzletnek dolgozok. Megkonzultáljuk, hogy a létező formákhoz milyen felületek, motívumok illenek. Kész repertoárom van, azt variáljuk a megrendelőimmel. Emellett sajnos egyre kevesebb időm van a saját fantáziabútoraimra.
– Lett saját stílusod?
Dani: Ezt inkább úgy mondanám, hogy vannak divatok, trendek, technikák. És persze folyamatosan kell újítani.
– Végig sétálsz négy-öt vezető bútorüzletet és látod hogy változott a trend. Új dolgokat pakoltak ki és a régieket eldugták.
Dani: Nem egészen! A bútoriparban az olaszok az elsők. Mindig az számít, amit ők diktálnak. Egy hónap múlva megyünk Milánóba a Bútor Kiállításra. Fontos képben lenni, mert ez fog némi késéssel megérkezni ide.
– Mennyi a késése a high society-nek?
Dani: Szinte semmi! Aki megteheti beteszi egy konténerbe és elhozza… De csak a standard dolgokat lehet a vezető bútor cégek üzleteiben megvenni. Ha valaki ettől eltérőt akar, méretben, színben, formában, motívumban az a helyi cégek üzleteihez fordul. Ez tart minket életben.
– Mi a jövő? Saját üzem? Saját üzlet?
Dani: Saját műhelyem már van, ahol mindent én csinálok. Nem a drága gépparkon múlik a siker, hanem az innováción. Ez nem nagyipari termelés. Ennek éppen az a lényege, hogy kézműves munka!
Gabi: Daninak ezek a felületei világszínvonalúak!
– Akkor vissza a festészethez. Hogyan szerez valaki, a nyelvet éppen csak beszélve kiállítási lehetőséget, megrendelőket?
Gabi: Több önálló kiállításom volt itt Tel Avivban, a Bet HaOmanimban, az Aturában, a Stern Galériában, de a legbelsőbb, legelismertebb felső körökbe soha nem jutottam be. Egyhamar a Tel Avivi Múzeumban sem lesznek kiállítva a képeim, de küzdök érte.
Jelen pillanatban – már húsz éve tart ez a jelen pillanat – folytatódik a kalandozások kora, ami a különböző álnevű young artist-kodással kezdődött. Sajnos az ember az, amit csinál és ahogy csinálja. Festeni úgy, hogy az ember csak néha festi a saját dolgait és mindenféle más irányba kalandozik, nagyon nehéz.
Az Etsy, az interneten egy vizuális bolhapiac, de az fantasztikus, ahogy az egész világot átíveli. Értékes munkákat is fel lehet rá rakni, hogy azok megtalálják az utat azokhoz az emberekhez, akik erre vevők. Én inkább ezt az utat választom.
– A saját világodból születő munkáidat be tudnád sorolni stilárisan?
Gabi: Mindig tiltakoztam a recepteket ellen. Voltak mindenféle korszakaim.10 évvel ezelőtt felhagytam a figuralitással és absztrakt képeket festettem.
Ezt egy másik periódus követte, ami a jövőről szólt. Voltak a hatvanas, hetvenes évek scifi könyveinek, filmjeinek pozitív utópiái. Ezek az embert, a társadalmat megnemesültnek, kiforrottnak, jól működőnek mutatták. Én ezekben az utópiákban akarok hinni, élni. Ezért egy utópisztikus anyagot akartam megfesteni, így került elő a műanyag. A gyurma. Ez nem természetes anyag, de a szellemünk szerint alakítható. Különböző világokat gyúrtam és ez olyan volt, mint valami gyermekjáték. Aztán ezeket a gyurmavilágokat festettem meg, mint a jövő nagyszerű álmait.
Aztán ez a korszak is lezárult és jött egy sorozat: Doktor Hirsch asszisztensnője. Ő egy létező személy volt, de a szememben szimbolikussá nőtt; mindazt a rosszat képviselte, amelytől féltem és ami lehet hogy bennem is megvan. Egyszerűen szembe akartam helyezkedni vele.
A gyurmakorszak darabjai még eljutottak a Stern Galériába, de később már nem volt energiám arra hajtani, hogy az ezt követő korszak darabjait is kiállítsam. Így aztán lettek olyan periódusaim, amelyeknek a termését nem látta senki.
Két éve egy megrendelőm kérésére számítógépes dolgokat kezdtem csinálni. Ez a munka a saját világomat is ebbe az irányba fordította. Látom, hogy a mai emberek fogékonyabb erre a vizualitásra.
– Ez nem volt idegen terep, hogy nem a kezeddel rajzolsz, hanem az egérrel?
Gabi: Az első években itt, Izraelben mind a ketten elvégeztünk egy kétéves számítógépes grafika iskolát. Mindig azon a nyelven kell beszélni, ahogy a többiek, mert másképp nem értik meg, amit mondasz! Egyre nagyobb örömömet lelem ebben a nyelvben.
– Nem félsz attól, hogy a megrendeléseid kiszorítanak a saját életedből?
Gabi: De, mindig féltem ettől. Vannak olyan kötelező, elvégzendő munkák, amikkel úgy vagyok, mint a mosogatással. Elvégzem és közben a saját dolgaimon jár az eszem.
– A kívülálló azt képzeli, hogy egy művészházaspár gondolatai, dolgai összefolynak, összeérnek.
Dani: Mostanában már kevésbé szólok bele Gabi munkáiba. Ha kérdez, akkor szólok és ő azt mondja, bele szólok…
– Hogy látod az izraeli művészeti életet?
Gabi: Izraelben az emberek nyitottak minden újdonságra.
– Fogékonyak, érzékenyek akarnak lenni. Jó értelemben sznobok.
Gabi: Igen, ilyen értelemben Amerikára hasonlít. Mikor ott jártam, az az érzésem volt, hogy ezt mind-mind ismerem Izraelből. Ez az összedobáltság, ez a városszéli rumli… Németországban minden centin látszik, hogy ezt már az előző nemzedékek belakták, megették, feldolgozták. Itt is és Amerikában is még mindig sok a beépítetlen tér, a sok szabad terület. Izrael még mindig az Ígéret Földje.
FANTASZTIKUS MŰVEK, A RIPORT ALANYOK ÉS SÁNDOR AHOGY EZT LEIRTA.
KÖSZÖNÖM , GRATULÁLOK ÉS SOK SIKERT.