szerző: Sáfrán István
Nincsenek megbízható statisztikáim. Inkább csak sejtéseimre hagyatkozom, amikor megkockáztatom a feltételezést, nem igen maradhatott el sokkal az egy milliárdtól az Oscar-díjátadó egyidejű és az izgalmakat tucatnyi ismétlésekben végigizguló nézők száma. De hát számunkra, akik a Kárpát-medencében, Izraelben vagy a galutban szorítottak a megmásíthatatlan sorsú Saul Auslander életre hívóinak sikeréért, a 15 millió ember mindentől független együvé tartozását szimbolizálta. És bár nem szeretem a „jó volt magyarnak lenni” eksztatikus megközelítést – mert akár jó, akár rossz, a nemzeti hovatartozás nem olyan, mint egy ing vagy kiskabát, hogy leveszem-felveszem, a magyarságát példának okáért mint bőre színét mindenki magán viseli.
Alighanem valamennyien beleborzongtunk, amikor elhangzott, hogy az Oscar goes to Son of Saul. Annak a pillanatnak a boldogságát már soha semelyikőnktől nem lehet elvenni. Amiképpen Szabó Istvánék harmincnégy évvel ezelőtti örömtáncát sem feledni, aki megélte a Mephisto díjátadását. Nemkülönben az animációs Légy diadalát sem, már nem is tudom hány éve. Jegyzem meg sietve, milyen galád az emlékezet, legalábbis az enyém, mert az esztendő ugyan már nem jut eszembe, azt viszont nem felejtettem el, hogy az alkotót nem engedték ki a diadalra. Egy sokad rangú főhivatalnok ment ki a hollywoodi gálára, akinek volt képe felbaktatni a színpadra, sőt még meg is köszönte a magas elismerést, mígnem másnap délelőtt megjelent a hoteljében a kaliforniai polisz és mint illetéktelentől elvette az aranyozott szobrocskát.
Emlékezetes lesz ez a mostani Oscar is.
Kinek miért. A hang, a kép, a játszó személyek, a rendezés – és persze az is, hogy nem akármilyen mezőny legjobbja lett.
Az én felhőtlen boldogságomat azonban némiképpen beárnyékolja a budapesti sajtótájékoztató egy árnyékos pillanata. Sietek előrebocsájtani: tudom és elfogadom, hogy a díjeső kikerülhetetlen velejárója volt az a roadshow, amelynek során az alkotóknak a szó legszorosabb értelmében körbe kellett utazniuk a világot, mielőtt végre hazaérhettek. Csapzottan, nyúzottan, fáradtan – de boldogan. Ebbe a szó szoros értelmében fennkölt pillanatba ejtett kavicsot a film főhőse, aki az idiotizmus orvosi vagy minősített esetének mondotta a díjátadást övező ceremóniát.
Elfogadom, mint mindenki más véleményét. Tudomásul veszem, nem az ő világa az ilyesféle parádé. De talán mégsem kellene hogy úgy mondjam nyílt színen foltot ejteni sokak örömén. Fogalmazhatott volna megfontoltabban, körültekintőbben. Akarja vagy sem, de ő ma már egy etalon. Igazodási pont, akinek már egy mosolya, gesztusa hivatkozási alap lehet a késhegyig menő vitákban is. Egészen különleges emberről van szó, a klasszikus értelemben műfaj nélküli művész, akinek alakítása örök nyomot sütött reményeim szerint nagyon sokunk emlékezetébe. Óriási felelősség nyomja a vállát mostantól. Saul Auslander Te vagy Röhrig Géza, aki talán mi magunk is szeretnénk lenni, ha egyszer valami efféle kiállásra késztet az élet, próba elé állít a sors.
De addig is: ne vegyétek el az örömömet.
Kérem.
fotó: truby.com
Én egyetértek Röhrig Gézával – éppen egy Gézával ne értenék egyet -, és a cikk írójával is. Hogy csinálom ezt? Röhrig Gézának tökéletesen igaza van – szerintem is – abban, amit Hollyvoodról mondott. A dekoltázsok, a ruhák, a pózok, a húsvásár, a kavalkád, ami ott folyik, nagyon gyerekesnek tünnek az én szememben is. Azt is gondolom, hogy nem mindig azok az igazán nagy filmek, amelyek Oscart kapnak, nagy kivétel a Saul fia. De a cikk írójának is igaza van: nem azon a fórumon, és nem akkor kellett volna elmondania Röhrig Gézának a véleményét.