A befejezetlen mondat

szerző: Sáfrán István

Azt olvasom az újságban, hogy Angela Merkel német kancellár Berlinben a 6. német-izraeli kormánykonzultáció után kijelentette: Németország csak akkor hajlandó rendezni kapcsolatát Iránnal, ha a teheráni vezetés elismeri Izrael jogát az önálló államisághoz.

– Kol hakavod! – nyugtázom magamban az elismerést -, ez a nő tényleg férfi a talpán.

Aztán azon morfondírozom, vajon miféle külső és belső erőkkel, késztetésekkel kellett megküzdenie, amíg eljutott az elhatározásig, hogy kimondja a fentebb idézett mondatot. Sietve leszögezem, nem akarok belemenni a németországi belpolitikai viszonyok taglalásába, az egymással és önmagukkal is gyakorta szögesen szemben álló tartományi elöljáróságok nyilatkozatainak elemzésébe. Különösképpen pedig azért is tartózkodnék bármiféle minősítéstől, mert a napi politika még csak érintőleges közelítése is tengernyi vihart gerjesztene, hogy csak a menekültek kérdését említsem, mint folyamatosan aktuális témát. Maradok tehát csak a kancellár asszony példaadó és példamutató kinyilatkoztatásánál, amely olyan politikai erőtérben hangzott el, amikor a szó legszorosabb értelmében is össztűz zúdul, hogy úgy mondjam szegény fejére. Egykori szövetségesei és tegnap még hű harcostársai vonják kétségbe döntései bölcsességét és ma már szép számmal akadnak, akik szívesen vennék mielőbbi távozását is. Meglátjuk, mégpedig vélem belátható időn belül, hogy felülkerekedik a reá fenekedőkön, akik közül nem kevesek szerint az Izrael melletti kiállása csak olaj volt a tűzre.

Jómagam neki szurkolok. Hiszek asszonyi és politikusi bölcsességében, tisztességében – és, hogy a képes beszéd lehetőségével éljek: nem eszik olyan forrón a kását. Minden esetre nem felejtem el soha, hogy volt mersze kardot rántani Erec Izrael állama és népe mellett, mellettünk. Ez túlmegy az egyszeri, konkrét állásfoglalás súlyán. Nagyon fontos mérföldkő ez a megnyilatkozás a német és a zsidó nép és állam megbékélése útján. Persze, már számtalan olyan szónoklattal találkoztam Európa- és világszerte, ahol és amikor az éppen megnyilatkozó a zsidó állammal és néppel kapcsolatos örök és megbonthatatlan barátságról papolt, miközben a közfigyelem reflektorfényéből kilépve már olyan törekvéseket támogatott, amelyek homlokegyenest ellenkeztek a mindenkori emelvényen elhangzottakkal.

Itt és most azonban nem erről van szó. Merkel őszinte, tisztességes és felelősségteljes. Folytatja jeles elődjei megkezdett útját. Emlékezzünk csak például Willy Brandtra. Arra a varsói főhajtásra utalnék, amit a világ legnagyobb ámulatára és döbbenetére térdhajtás követett. Igen, Brandt 1970-es lengyelországi látogatására gondolok, amikor minden protokollt és elvárást felrúgva térdet hajtott a varsói gettófelkelés áldozatainak emlékműve előtt. Világra szóló tett volt ez akkor, alig negyedszázada a második világégés befejezését követően, amikor még sokakban eleven élt, fájt és lüktetett a német fasizmus okozta sebek sokasága. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy még abban az évben a Time magazin az év emberének választotta és nem sokkal rá a Nobel-békedíjjal ismerték el ezt a megnyilvánulását. Az a gesztus azonban nemcsak a zsidóknak vagy a lengyeleknek, hanem a világháború sok millió áldozatának szólt. A megbékélést kérte, kereste és kapta meg sokaktól.

Angela Merkel minapi megszólalása bizonnyal kevésbé látványos. Hogy aztán súlyában vetekszik-e majd nagy elődje tettével, az nem csak rajta múlik. Az „adjonisten” – nem először! – elhangzott.

Mindezzel a „fogadjisten” apropóján hozakodnék elő. Amint azt ugyancsak az újságban olvastam -, Budapesten járt Ali Akbar Szalehi, az Iráni Iszlám Köztársaság alelnöke, aki  a „nukleáris föloldozás” fölötti euforikus örömében egészen messzire ragadtatta el magát. Egy interjú során azt mondta, hogy nem tekintik ellenségnek a zsidó népet, és soha nem is akarták megsemmisíteni vagy elpusztítani Izraelt.

Ez nekem új.

Ennek ellenére a megnyilatkozást már nem kívánom kommentálni. Különösképpen azért nem, mert még jól emlékszünk akár a közelmúlt iráni vezetőinek harcias kijelentéseire, amelyekben a legfinomabb jelző is a gonosz birodalmaként határozta meg Izrael népét és lakóit. Akkor most hogyan és merre tovább? Nem vagyok maximalista és nem várom el, hogy a Kneszet előtti menóra tövében rója le tiszteletét. Nem kívánom a teljesíthetetlent. Beérem annyival, ha mint az  arab világ példaadó nagyhatalmának vezetője kijelentené, hogy visszavonhatatlanul elismeri Izrael államiságát. Megint csak a képes beszéddel élve: letenné az alapkövet.

Mert ez a mondat még várat magára.