Milyenek vagyunk?

szerző: Sáfrán István

Az alábbi történetet a zsido.com internetoldaláról vettem le. Íme, egyelőre minden kommentár nélkül:

„Mi történik, amikor egy vak ember arra kéri az izraeli járókelőket 200 sékellel a kezében, hogy váltsák fel azt két 10-esre? Megdöbbentő az eredmény.

Ahogy számos országban, úgy nemrég Izraelben is  elvégezték azt a kísérletet, amelyben megnézték, hogy mit tennének a helyiek, ha egy vak ember 200 sékellel a kezében arra kérné őket, váltsák fel azt két 10-esre. Az USA-ban és Ausztráliában készített felvételeken a járókelők többnyire tájékoztatták az illetőt arról, hogy több pénzt tart a kezében, azonban voltak olyanok, akik a helyzetet kihasználták és elvették a nagyobb összeget.

Az Arutz Sheva honlapján közzé tett videóban azonban az látható, hogy több tucat izraeli közül senki sem csapta be a vak embert, hanem mindenki tudtára adta: valójában nem 20, hanem 200 sékelt tart a kezében. Olyan járókelő is akadt, aki adott neki 20 sékelt, anélkül, hogy a 200-at elvette volna.

Meglepő? Nem igazán.

Bárki, akinek volt szerencséje hosszabb időt eltölteni Izraelben, megtapasztalhatta azt a segítőkészséget, ami a helyieket jellemzi, még az ismeretlenek felé is. A zsidó állam polgárait sújtó terrorhullám közepette is számos alkalommal nyilvánult meg az izraeli társadalmat jellemző testvéries és felelősségteljes magatartás a közelmúltban. A közterek biztonsági kameráinak felvételein többször látni lehetett, hogy sokan a terrortámadások után sem a menekülést választották, hanem a sebesültek megsegítésére igyekeztek.”

Eddig a story, amely megvallom, mélyen megérintett. Mint egy csaknem új olé a magam három és fél évével nemigen van mire felvágnom, hacsak nem tapasztalataimra, az izraeli emberek jószívűségével és segítőkészségével kapcsolatban. Mindeddig sem ember, sem hivatal, indokolatlanul el nem utasította kéréseimet, sőt gyakorta olyankor is segítségemre siettek, pártomat fogták, eligazítottak, amikor nemcsak hogy nem kértem, de nem is számítottam idegenek útbaigazítására.

Nos, hát ilyesféle tapasztalatok birtokában böngésztem végig a fentebbi beszámolót és úgy éreztem, szívemből szól a szerző. Ennek okán hogy úgy mondjam első felindulásból mindjárt meg is osztottam a rövidke jegyzetet a facebook oldalamon.

Ma már tudom, nem biztos, hogy kellett volna.

Amit én azóta kaptam hideget és meleget. kommentár, sms és telefon formájában! Tulajdonképpen kitehetném az ablakba – félek azonban, hogy megsérteném vele mindazokat akik egyáltalán megtiszteltek véleményükkel. Pedig nem ez lenne a szándékom. És valójában nem is adtak rá okot.

Mert mi is történt? Sem több, sem más, mint ami várható volt.

A hozzá(m)szólók többsége örömmel nyugtázta a közreadott történet mondandóját, miszerint az izraeli zsidó emberek, minden más és korábbi előítéletekkel szemben, igenis becsületes, tisztességes polgárok. Ezt osztom magam is, hümmögve leszögezve, amikor lelkembe fordulok, hogy azért bizonyára közöttünk is vannak olyanok, akik… De hát miért is ne lennének, hiszen emberek vagyunk, mint minden „kétlábú egy fejű” a világ minden táján.

Ennyivel le is tudtam volna a történetem pártolóinak állásfoglalását.

Akadtak azonban szép számmal, akik határozottan vagy kevésbé karcosan, de kiálltak amellett, hogy – röviden és tömören fogalmazva – a közreadott életkép szemenszedett hazugság, kitaláció, valamelyik propaganda hivatal éppen soros könnyes-mosolygós történeteinek egyike, amelyik arra hivatott, hogy a közkeletűnél kedvezőbb képet fessen a világ polgárai elé a zsidó népről. Nagyjából egészében ekörül csomósodtak az ellenérvű közlendők.

Akivel tehettem, például a telefonálókkal, igyekeztem verbális vitába szállni. Nem mondhatom, hogy mindenkit sikerült a magam igazáról meggyőzni. Egyáltalán nem. Valamennyiüknek volt ugyanis egy-két-sok története arról, hogy mikor-hol-mennyivel verték át ebben-abban vagy amabban a boltban, hanutban, plazában, és hogy milyen szaki miképpen károsította meg őket azzal, hogy rosszul végezte a dolgát vagy egyszerűen csak túlszámlázta az elvégzett munkát, ha egyáltalán adott számlát.

Még a gyanúja sem merült fel bennem, hogy akármelyikük is lódított volna. Hogy esetleg tódított, azaz színesebben, esetleg cifrábbra kerekítve adta elő a vele megtörténteket? Ezt esetleg elfogadom, de a valóság magvára mindegyik beszámolóban ráharaptam. Aligha volt légből kapott bármelyik, hiszen  – hogy mást ne mondjak -, magam is megéltem jó pár hasonlót.

A kérdés most már csak az, hogy vajon melyik történet súlya nyom többet a mérleg serpenyőjében. Mert ugyan ki merné vitatni, hogy valóban sokfélék vagyunk. Tavaly több, mint nyolcvan országból érkeztek bevándorlók Izraelbe. Ez a legszerényebb számítás szerint is legalább nyolcvan féle kultúrát és legalább ugyanennyi kulturálatlanságot jelent. És ugyan ki ne tudná, ha mi nem, hogy milyen hosszú időbe telik, amíg ebből a hatalmas tömegből felsejleni látszik majd Izrael népének egységes mozaik képe, amelyben jól megfér majd egymás mellett az a sokféleség, amely – mint a fentebbi példabeszéd kicsengéséből is kihallatszik -, a közös dolgaiban feltétlenül egységes Izrael, amelynek meghatározó jellemzője, hogy figyelünk egymásra, törődünk embertársainkkal. És innen már szinte csak egy arasznyira, hogy otthon legyünk a hazában.

Én hiszek ebben és tulajdonképpen végtelenül sajnálom mindazokat, akik még nem élték, nem élhették meg ezt a folyamatot. És véleményem kialakulásában körömfeketényi sem számított, hogy amúgy pedig mások milyenek.

Újra hallani vélem az ellenérveket: kevés még a tapasztalatom, meg egyébként is, túl nagy a lelkem, elönt a löttyös jóindulat.

Igen, vállalom. Végtére is erről lenne szó.

kép forrása: youtube