Nem vagyok futballrajongó, szakértő meg pláne nem, na, jó, néha-néha meg-megnézek egy-egy meccset a fotelben elterülve, de amit Messiék csinálnak, az már mindennek a teteje.
És most a szó legszorosabb és jó értelmében.
De előtte még. Annyira azért nem vagyok zöldfülű a fociban, hogy ne tudjam, mi megy a hazai pályákon, és sok más pályán is.
Van rá kifejezés: futballhuligánok népesítik be a lelátókat. Őrjöngnek, petárdákat, füstbombákat, papírgalacsinokat dobálnak a pályára, és ez még csak a kezdet.
A rosszabb, amikor kinyitják a szájukat. Zsidóznak, araboznak, anyáznak, buziznak, és itt hagyjuk is abba, mert a végén még nagyon messzire jutnánk. Persze, verekednek is a kedves nézők, meg isznak is, és rombolnak is. Ami útjukba akad. Egy-egy nemzeti, vagy akár ligamérkőzés után olyan a város, mintha háború pusztította volna, vagy legalábbis néhány kartácscsapás érte volna a környéket.
Még szerencse, hogy lehet másképp is.
Aki nem hiszi, járjon utána. Nézze a spanyol klubcsapatok meccseit, nézze a Real Madridot és a Barcelonát. Ott is vannak bekiabálások, persze, ott is felvágják egymást a focisták. De micsoda különbség!
A hatalmas stadionokat csordulásig megtöltik a nézők, egy gombostűt sem lehet leejteni. De ha véletlenül le is esik, senkit sem érdekel. Mert a játékot nézik, annak élvezik minden másodpercét.
És van mit nézni, és van mit élvezni!
A labdarúgók futballoznak a pályán, nem erőlködnek, nem verekednek, nem öldöklik egymást, hanem – játszanak.
Játszanak a játék, a labdarúgás kedvéért. Nem háború folyik a pályán, hanem az, amiért a futballt kitalálták: 22 ember fut a labda után, cseleznek, passzolnak – de hogy! – védekeznek, támadnak és LŐNEK. Az már csak hab a tortán, hogy csodálatos gólokat.
A nézők ünnepelnek, örülnek, imádják kedvenc játékosaikat. De ha az ellenfél labdarúgója is bemutat egy-egy utánozhatatlan cselt, mindenki megtapsolja, mert azért jöttek ki a pályára, hogy meccset, játékot lássanak.
És akkor el is érkeztünk a legutóbbi, a Barcelona Celta Vigo elleni, 6:1 eredménnyel végződő mérkőzéséhez. Messi és társai 90 percen keresztül bűvölték az ellenfelet, és a nézőket is.
A csúcs az volt, amikor Messi felkészült a 11-es rúgáshoz. Megállt a nézők lélegzete, aztán ott függött másodpercekig a stadion felett. Messi egy kicsit bandzsítva megnézte magának a kapust és a kaput. Na, ilyenkor nem szeretnék egyik helyében sem lenni, se nem kapus, se nem háló.
Nekiszaladt a labdának és lőtt… az az, hogy nem lőtt. Helyette rövid passzal Luis Suarez elé gurította a labdát, aki szédítő erővel bombázta azt a kapuba. Legutóbb Cruyfftól láthattak ilyent a labda szerelmesei, ha jól tudom, 1982-ben.
Luis Endrique, a Barcelona edzője mondta a mérkőzés után:
„Azon túl, hogy trófeákat szeretnénk hódítani, az a célunk, hogy szórakoztassunk, és látványos módon nyerjünk”.
Ezt kellene megtanítani a labdarúgó palántáknak az iskolában, az első órán, még mielőtt kezükbe adnák a labdát…
Cruyff 1957-ben mindössze 10 éves volt.
Igaza van, 1982-ben történt. Figyelmetlen voltam, de ebből is látszik, hogy gőzöm sincs a focihoz…