Végre talán eldőlt: zsidó temetést kaphatnak a holokauszt öt éve meglelt áldozatai

1

szerző: Dési János

Lassan elhárulnak az akadályok, hogy a Margit híd felújításakor megtalált – minden valószínűség szerint a háború idején a Dunába ölt zsidók – zsidók földi maradványait végre méltósággal eltemethessük. A szövevényes történet talán méltó befejezést nyerhet.

Korábban mintha az ügyben érdekelt hivatalosságok megpróbálták volna elkenni azt a tényt, hogy meggyilkolt zsidókról lehet szó, akiket megillet a zsidó temetés. Több jel mutatott arra, hogy a különféle magyarországi zsidó szervezetek közötti vélt ellentétet próbálták volna meg kihasználni, s egy „ökumenikus” temetést szervezni – amellyel el lehetett volna részben kendőzni azt a tényt, hogy nagy valószínűséggel magyar nyilasok által megölt zsidókról van szó.

Most az illetékesül megtett budapesti önkormányzattól az alábbi választ kaptuk:

„A Fővárosi Önkormányzatot több zsidó szervezet is megkereste az ügyben (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, MAZSIHISZ Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség). Információnk szerint az igazságügyi orvos-szakértői vizsgálat megerősítette, hogy az elhunytak zsidó származásúak voltak. Jelenleg az említett szervezetek között zajlik egyeztetés a végtisztesség megadásának részleteiről.”

S ami a jó hír, értesüléseink szerint e három zsidó szervezet vezetői informálisan egyetértettek abban, hogy – a köztük lévő más viták ellenére sem – hagyják kijátszani egymás ellen szervezetüket. Egyetértettek abban, hogy az áldozatoknak zsidót temetést kell kapniuk, s helyszínül elfogadják a budapesti Kozma utcai neológ, ortodox vagy éppen a Salgótarjáni úton lévő jelenleg bezárt, de várhatóan felújításra kerülő temetőt is.

A Budapesti Charedi Zsidó közösség nevében pedig Oberlander Baruch rabbi egy alaposan indokolt állásfoglalást tett közzé, amelyben a halacha és a hagyományok gondos elemzése után arra jutott, hogy miután az áldozatok többsége bizonyára zsidó – minden csontot zsidóként kell eltemetni. (A fontos és bölcs állásfoglalás itt olvasható el: http://zsido.com/wp-content/uploads/2016/02/margit-hi%CC%81d-alatti-holttestek.pdf

Arra a három kérdésre, mely szerint – Mi a zsidóság álláspontja a temetésről egy olyan esetben, amikor nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni és bebizonyítani, hogy az elhunytak zsidók? Szabad-e zsidó temetőben eltemetni ilyen holttesteket? Kötelező-e számunkra zsidó temetőben eltemetni őket? – teljesen egyértelmű következtetésre jut. Zsidó temetőben, zsidó szertartás szerint kell eltemetni ezeket a holtakat.

A történet

De nézzük a történetet alaposabban végig. A Margit híd 2011-es felújításakor a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontokat valamint ruha-és cipőmaradványokat találtak. A csontokat és velük együtt a ruhafoszlányokat és cipőket, amennyire lehetett a víz alatt, zsákokba gyűjtötték és a felszínre hozták.(Erről írok a Népszabadság január 10-i számában http://nol.hu/belfold/maradjanak-a-dunaban-1583835)
.
A helyszínre érkező rendőrorvos első pillantásra csak annyit tudott mondani, hogy minden valószínűség szerint évtizedekkel ezelőtt elhalálozott emberekről lehet szó. Ám, miután egyik másik csonton mintha lövésnyomokat lehetett volna megfigyelni, valamint a főleg épen maradt cipők származásáról a szakértők azt mondták, valamikor a negyvenes években viselhették őket felvetődött: a holokauszt idején a Dunába lőtt, kivégzett zsidók földi maradványait találták meg.

Így értesítették a MAZSIHISZ képviselőit is, felvetve, hogy a zsidó hagyományok szerint kellene az áldozatoknak is a végtisztességét megadni. Ám ekkor még korántsem volt biztos, hogy valóban meggyilkolt zsidók maradványai lennének a csontok.

Még akkor sem, ha sok érv szólt már ekkor is e mellett. A feltételezett halál időpontja, a ruhák kora. Az, hogy sok nő és gyermek is lehetett az áldozatok között. Az első antropológiai vizsgálat is már megállapította, a csontmaradványok alapján, hogy az áldozatok akár egy kisebb közösséghez is tartozhattak. Aztán a helyszín, a Margit híd pesti oldala is. Hiszen nem sokkal feljebb volt az úgynevezett nemzetközi gettó – és arról nagyon sok visszaemlékezés, tanulmány beszámol, hogy a nyilasok sokezer embert lőttek ott a Dunába. (Néhány csontdarabon ugye ott volt a lövésnyom.) Többen furcsállották, miként maradhatott meg a gyorsan folyó Dunában közel hetven évig, egy kupacban ez a lelet. A magyarázat egyszerű. Egy, a híd korábbi felrobbantásakor leszakadt fémlemez ferdén beakadt a mederbe, ez alá sodródtak be a maradványok, majd ágyazódtak be. S bár már ekkor valószínű volt, zsidó áldozatok maradványait lelték meg, nem sok minden történt. Ennek egyik oka talán lehet a múlttal való túl óvatos szembenézés, a „minek feltépni a régi sebeket” típusú válaszok.

De akadt még egy. A feltételezések között az is szerepel, hogy esetleg mégsem Dunába lőtt zsidók lehetnek az áldozatok. A Margit híd Pest felé eső része 1944. november 4-én felrobbant. Német utászok a hídrobbantáshoz szükséges tölteteket szerelték, miközben a hídon ment a forgalom. A robbanószerkezet véletlenül beindult, a leszakadó hídrészlettel együtt sokan a Dunába zuhantak.

Jó páran akadtak, akiknek megtetszett ez a verzió a lelet eredetéről. Talán kényelmesebb, ha nem a magyarok által kivégzett magyar állampolgárokról van szó. Ha a csontok a hídrobbantás áldozataitól származnak, akkor valóban egyáltalán nem biztos, hogy ők zsidók és zsidó szokások szerint kellene eltemetni őket. (Más kérdés, hogy így is a háború ártatlan áldozatai, akiknek jár a végtisztesség.)

Ám mégis, közben egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a Dunába lőtt emberekről lehet szó. A lövésnyomok, az, hogy a robbanáskor leszakadt lemez alá sodródtak be a maradványok, miközben a robbanáskor a Dunába zuhanók jóval nagyobb távolságokra szóródtak szét, a gettóhoz való közelség és így tovább.

Hosszú ideig hát nem haladt előre az ügy, bár újra és újra elhangzott a történetet ismerők részéről, hogy zsidó szokás szerint kellene megadni a végtisztességet a soá ezen áldozatainak.

Aztán 2015-ben Dudás Eszter az ELTE Természettudományi Karának Biológiai Intézeténél a biológus mesterszakon írt egy diplomamunkát „Csontmaradványok vizsgálata klasszikus antropológiai és molekuláris genetikai módszerekkel” címen. Ebben tudományos alapossággal végzett vizsgálat, a csontokból vett DNS elemzések alapján arra jutott, az e szempontból vizsgálatra alkalmas tizenöt mintából kilenc nagy valószínűséggel anyai ágon askenázi (azaz nyugati zsidó) származású, a maradék hat mintából nem lehetett megfelelő következtetést levonni. (Tehát ebben a hat esetben sem cáfolták az esetleges zsidó származást.)

Természetesen, a felrobbant hídról is zuhanhattak zsidók a Dunába, ám itt már minden jel egy irányba mutat, gyakorlatilag bizonyossá téve, hogy a nyilasok áldozatait találták meg.

Ezek után az ortodox zsidó hitközség temetési ügyeit intéző Chevra Kadisa azzal a kéréssel fordult a hatóságokhoz, hogy számukra a csontokat adják ki, hogy megadhassák a hagyományok szerinti végtisztességet. Aztán – erről a kérésről valószínűleg még nem értesülvén –a neológ hitközség is hasonló kérést fogalmazott meg,

Felvetődött az is, hogy a DNS vizsgálatok ma már viszonylag olcsóak, hogy akár a jelentkező, ma élő olyan emberektől is lehetne DNS mintát venni, akik feltételezik, hogy valamelyik felmenőjük lehet az áldozatok között. S akár e rokonságra utaló bizonyíték is előkerülhet a kutatás nyomán.

A temetést egy kis civil csoport is szorgalmazza, amelyik jó alkalomnak tekinti mindezt arra, hogy az utókor számára felidézze azt 1944-1945-ben történteket egy a nagyközönség számára is érdekes tudományos konferencián, amelynek szervezése éppen most folyik.

A következő hónapok a hatóságok időhúzásával telt el. A bürokrácia malmai lassan őrölnek. A kegyeleti feladatokkal megbízott Nemzeti Örökség Intézete oda jutott, hogy ha több zsidó szervezet kéri a maradványokat, akkor ő nem tud dönteni kinek adja. Így a maradványok sorsát az önkormányzatra bízták azzal, hogy ha valaki fellelhető örökös nélkül hal meg, akkor temetéséről az önkormányzatnak kell gondoskodnia.

Ekkoriban még az is többször elhangzott, mivel szerintük nem egyértelmű a maradványok származása, ezért ökumenikus szertartással kívánják azokat eltemetni a Fiumei úti temetőben.

Kétségtelen, ez jobban beleillene abba kormányzat által is sugalmazott történelemszemléletbe, amely szerint sokféle áldozata volt a háborúnak –ami tény – és ezért nincs szükség a zsidó áldozatok külön kiemelésére.

Most, részben egy kitartó kis civil csoport tevékenységének az eredményeként, részben a sajtóvisszhang hatására, s nem utolsó sorban, mert jelen állás szerint most már a zsidó szervezetek közötti (vélt) vitára sem lehet hivatkozni, talán rendeződik a helyzet. Értesüléseink szerint erre ígéretet tett a budapesti főpolgármester

Mindezzel együtt talán érdemes felidézni a korábbi amerikai nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis véleményét, aki következőket írta erről könyvében:

„Amikor erről a tragikus leletről olvastam, a közönség szörnyülködésére és sajnálkozására számítottam, de legalábbis kíváncsiságára, ám a hírnek szinte semmi visszhangja nem volt. A rendőrség később sem adott tájékoztatást, emlékszertartás sem volt. Amikor később zsidó csoportokkal beszéltem, azt állították, nem kaptak információt arról, mi történt a csontvázakkal, miután a rendőrség végzett a vizsgálatokkal és nem kaptak lehetőséget sem, hogy eltemessék azokat.

Rájöttem, hogy Magyarországon a probléma nem egyszerűen az antiszemita, neofasiszta hangok és tettek erősödése jelenti. A magyar társadalom egésze aránytalan passzivitással, apátiával reagált a radikális hangokra. A híd alatti csontvázak esetében úgy tetszett, a legtöbb ember inkább azt kívánta volna, hogy azok, az emlékekkel együtt, maradjanak ott a Duna hideg vizében.”

1 komment

Hozzászólás