szerző: Sáfrán István
Azon töprengek már csaknem egy hete, hogy ha éppenséggel Magyarországon lennék, vajon vettem volna-e a bátorságot, hogy leutazzak Székesfehérvárra. Mint a híradásokból ismeretes, ott tartotta parádéját az úgynevezett becsület napja alkalmából nem is tudom pontosan hány, zömében fekete egyenruhába öltözött felvonuló. Az 1945-ös februári kitörésre emlékeztek, a maguk sajátos történelemszemléletével: éltették a Horthy rendszert és a mindmáig utolsó nemzetvezetőt, majd ha igaz, ünnepségük végén elénekelték az „überallest”. Sietek leszögezni, engem kiráz a hideg ha valahol dicsőíteni hallom Szálasi Ferencet és amikor a köré szerveződött bagázs tevékenységének úgynevezett emlékezetpolitikai újraértékelésével találkozom talán még a tekintetem is elborul. Meglehetősen dicstelen részvételünk a második világháborúban valamennyi magyar ember ügye, hiszen aligha volt olyan család, amelyik ne szenvedte volna meg az utolsó világégés borzalmait, akiket ne ért volna vesztesség. A Donnál, Voronyezsnél vagy Auschwitzban odaveszettek hiánya egyformán szorítja az ember szívét. Ezért sem zsidó ügy és nem is a cigányoké, homoszexuálisoké, a hajdani ellenállóké, hanem mindenkié, aki a magyar nemzethez tartozónak érzi magát, hogy évek óta újra meg újra szembetaláljuk magunkat az újfasiszták meg-megújuló nyomulásával.
De, minthogy nem vagyok történész, fenntartom magamnak a tévedés jogát, abból viszont nem engedek, hogy ezek az urak és hölgyek hajdani fénykoruktól mindmáig jóvátehetetlen károkat okoztak és okoznak minden önmagát demokratikusnak nevező társadalomnak. Nemcsak az általuk üldözendő kisebbségeknek, hanem mindenki másnak, aki nem volt és ma sem hajlandó osztani emberiesség elleni nézeteiket. Ez az én privát emlékezetpolitikám. És minthogy a Kárpát medencében őszültem meg és szakmámból eredően meglehetősen széles társadalmi kapcsolataim voltak vannak mindmáig, nemcsak meggyőződésem, de tudomásom is, hogy nézeteimet szerte Európában milliós népességű tömegek vallják és vállalják.
Sőt: ki is állnak eszméik mellett!
Hát ezért volt számomra meglepő és félelmet ébresztő, ami Székesfehérváron, a magyar korona székesfővárosában esett meg. Folt mindannyiunk becsületén. Nem a fajvédők parádéjára gondolok. Ezek a sohasem volt vitézek, avitt maskaráikban a mindenkori hivatalosságok szerint legfeljebb közbiztonsági kihívást jelentenek. Nem vitatom, legyen dolga velük az illetékes hivataloknak, bár állítólag a jelzett felvonulás megtartására útvonalengedélyük volt, ennek megfelelően még csak mutatóban sem állta útjukat egyenruhás. Mondhatnám, a hétköznapi demokrácia mindenek fölötti dicsőségére. Nekem személy szerint már ez sem tetszik, de…
De nekem nem velük volt bajom, sokkal inkább a sehol fel nem lelhetőkkel. Azokkal, akik nem voltak ott az utca, a tér túloldalán, akik nem tiltakoztak transzparensekkel, akik nem ordították a masírozók képébe, hogy nem kérünk belőletek, a nemzetet egyszer már gyalázatba sodró otromba ostobákból. Nem a barikádot hiányolom, hanem hogy sehol és senki nem állta útjukat, nem tett keresztbe egy árva szalmaszálat sem. Gyávaságból? Félelemből? Megalkuvásból? Mindez azért is mielőbb eldöntendő, mert aligha tudunk megnevezni népet vagy nemzetet szerte Európában, ahol a neonáci, a fél- vagy egészen fasiszta szellemiségű összejövetelekkel szemben ne néznének farkasszemet azok, akik elutasítják az ordas eszmék újraplántálóit. Székesfehérváron elnéptelenedtek azok az utcák, ahol ezek a csoportok vonultak, s csak egy-két riadt tekintetű járókelő maradt csöndesen félrefordított fejjel, zavart tekintettel, nem tudván mire vélni, ami történik vele, mellette, körülötte. A szervezett ellenerőnek azonban nyoma sem volt sehol.
Mi a mentség és hol a magyarázat?
Hanem másnapra! Mintha rossz álomból ébredtünk volna, szinte mindenki kötelességének érezte, hogy elítélje a történteket. Dörgedelmes cikkek jelentek meg, feljelentésekkel fenyegetődző pártok és közéleti személyiségek nyilatkoztak, hogy ez aztán így most már tovább nem mehet! A karosszék kényelméből, a langymeleg dolgozószoba biztonságából, a mikrofon előtt állva vagy a képernyő előtt ülve hirdették az igét, osztották az észt, a megfellebbezhetetlen örök igazságot: nem kérünk a nemzetvesztők utódaiból!
Mindez azért késztetett töprengésre, mert eszembe jutott egy eset. Izraelbe érkezésünk után nem sokkal egy beszélgetés során kérdezett rám a többedíziglen őshonos haifai barátom, magyaráznám el neki, hogy az európai zsidók miképpen élték meg a világháború borzalmait, hogyan hagyhatták magukat a vágóhidakra terelni anélkül, hogy akár a legkisebb ellenállást is kifejtették volna. Nemigen tudtam meggyőzni történelmi fejtegetésemmel. Azt mondta érti, de el nem fogadta érveléseimet: mi itt Izraelben mindig is másképpen viszonyultunk a megaláztatásokhoz, a kirekesztéshez. Nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy ne tűrje az alávaló erők kihívását.
Az erő most is ott volt az utcán. De hol volt az ellenerő?
Nem tudom a választ. És arra, hogy ha történetesen Pesten vagyok, leutaztam volna-e Fehérvárra.
* fotó illusztráció
Sajnos, Magyarországon az utóbbi időben, megszokott dolog az ilyesféle jelenetek. Az utca népe nem avatkozik bele, van nekik a saját próblémájuk, úgy hogy ez a magyar „‘SZABADSÁGOT” megszokta az egyszerű polgár. Már ez nem meglepetés, de ezek az új-nyilasok tudják, hol a határ. Igen, nekem mint holokauszt túlélő nem öröm látni, 71 év útán, de tudom, hogy nem ismétlődhet meg ami történt Magyarországon a magyar zsidósággal, mert már van nekünk hazánk, s egy védő erős hadsereg !