szerző: Gideon Peer
A mostani terrorhullámnak nem könnyű nevet adni. Az eddigi intifádák méreteit – szerencsére – még nem érte el, de a nyugtalanságra minden okunk megvan: napi rendszerességgel lehetünk tanúi újabb és újabb terrorcselekménynek.
A mostani terroristák többsége nem „tanult szakember”, hanem feldühödött, felheccelt gyerek, fiatal, serdülőkorú. Hogyan működnek? Legtöbbjük nem tervezi meg előre az „akciót”, hanem pillanatnyi figyelmetlenségünket, lazaságunkat használja ki. Ebben – sajnos – nincsen nehéz dolguk: lezserek, figyelmetlenek és fegyelmezetlenek vagyunk.
Persze, nem lehet a nap 24 óráján keresztül készenléti állapotban lenni, de miután az életünkről van szó, jogos az igény: legyünk fegyelmezettebbek.
Nem én mondom meg, mit és hogyan kellene csinálni ebben az abnormális helyzetben. Nem az én tisztem. Vannak az országnak, a hadseregnek és a rendőrségnek hivatott vezetői, rájuk vár a nem mindennapi probléma megoldása. A magam részéről mindössze néhány apróságot szeretnék megosztani az olvasóval, nap napi eseteket, amelyekbe jártamban keltemben belebotlottam és belebotlok, és amelyekről azt gondolom, jobb lenne, ha másképp lenne – biztonságunk érdekében.
Szinte mindennap elmegyek az egyik Raanana belvárosában található épületbe. Üzletek, irodák vannak ott. Kisebb bevásárló központ. A bejáratnál ül/áll egy őr, akit eddig még egyszer sem láttam felnézni mobiltelefonjából. Sikerül elmennem mellette, számára észrevétlenül. Hogy egy „éles” helyzetben mi történhetne az épületben tartózkodókkal, abba nem merek belegondolni. Úgy gondolom, hogy ez az egész intézmény, az őrök ilyen formában való alkalmazása nem átgondolt, messze nem megnyugtató. A legtöbb esetben nesze semmi, fogd meg jól… Mindössze: díszlet.
Más. Az utóbbi években elkezdődött egy városépítési program az ország központi helyein. A lakáshiányra, illetve a csillagokig szökő lakásárakra való tekintettel engedélyezik, hogy régi épületekre további emeleteket húzzanak, a házakat erkélyekkel csinosítsák. A program neve: Tama 38.
A raananai városháza már jó néhány ilyen építési engedélyt adott ki.
Az utcában, ahol lakom, egyszerre három épület felújítását engedélyezték, az után, hogy egyet éppen befejeztek. Zsákutcáról van szó, összesen kétszáz méter hosszú, néhány épületből áll, meg három óvodából. És egy kis parkból. Keskeny utca, egyik oldalán a parkolóhelyek, egy sáv marad az autóknak.
De most nem a kényelmetlenségről szeretnék panaszkodni.
Az építőmunkások természetesen arabok. Korán reggel érkeznek, és késő délután mennek el. Több tucat ember. Egész nap dolgoznak, kiabálnak, hatalmas autókról ablakkereteket, ajtókat, blokkokat raknak le, homokot lapátolnak, betont kevernek, vasakat hajlítgatnak. Ha békés idők lennének, akkor is vigyázni kellene minden lépésünkre, nehogy megsérüljünk.
De most nem békés időket élünk, nem lehet tudni, hol és mikor dönt úgy egy forrófejű arab fiatal, hogy eljött az ő ideje, ideje, hogy bizonyítson.
A terület átláthatatlan, felmérhetetlen, lehetetlen óvatosnak lenni!
Tudom, építkezni kell. Tény viszont, hogy az építőmunkások, kőművesek többnyire arabok. Könnyebb lenne a helyzet áttekintése, ha a városháza egyenként adott volna engedélyt az építkezésre. Akkor sem lehetnénk száz százalékig biztonságban, de valamivel átláthatóbb, kezelhetőbb lenne a helyzet.
Megint más. Jeruzsálem körül úttorlaszok vannak, ahol a katonák igazoltatják az autóval, gyalogosan érkező, Jeruzsálembe tartó arabokat. Nem szívet melengető megoldás senki számára sem. De kialakult egy helyzet, ami – reméljük – minél hamarabb véget ér. Az ott szolgálatot teljesítő katonák veszélynek teszik ki magukat, sosem lehet tudni, kinek van ellenséges szándéka. Filmekből – is – tudom, hogy az ellenőrzésnek vannak szabályai. Egyik katona kéri az iratokat, a másik – és a harmadik – kissé távolabb állva, fegyverrel biztosítja igazoltató társát.
Mit látok a televízióban? Három katona együtt lép az igazoltatandó autóhoz, egyik beszél a sofőrrel, a másik a mobiltelefonját nézi leengedett fegyverrel, a harmadik cigarettára gyújt…
Tudom, laza, lezser nép vagyunk, ami elmaradhatatlan, sokszor bosszantó, máskor kedves színfoltja az országnak.
Rendben van, ilyenek vagyunk. Legyünk lazák kávéházakban, parkokban, mindenapjainkban.
De nem ott és akkor, amikor az életünkre törnek.
Mennyivel egyszerűbb az életem: rasszizmus nélkül sokkal kevesebbet kell félnem.
Igaz, a keserűség viszont több: ezen elvek mentén írtották ki családom jelentős részét.
Úgy látszik a rasszizmusnak többféle értelmezése van. Én egészen mást értek alatta.
Én azt értem alatta, hogy valakit csupáz azért tartunk valamilyennek, mert valamelyen nemzet tagjának született. Ilyen például az antiszemitizmus.
És pont ilyen az is, mikor veszélyt lát valaki egy építőmunkásban, mert pechére arabnak született. Születési rendellenesség.
Ez vegytiszta rasszizmus,
Illetve a rasszisták szerint csupán egészséges életösztön.
Nálunk is építkeznek, nálunk is arab a munkások legtöbb része. Illetve ezt nem tudom, csak gondolom abból, hogy a fenti cikk szerint ez így van. Soha nem jutott még eszembe, hogy e miatt félnem kellene. De arab szomszédaimtól se jutott eszembe félni.
És akkor magyarázzam meg egy antiszemitának, hogy a zsidók nem „olyanok”, hiába hoz oly sok rossz példát.
Persze, el lehet menni az élet mellett, és csak azt látni, amit látni akarunk. Valami most történik Izraelben, amit nehéz nem észre venni. Erről szólnak a napi hírek, talán többször is naponta. Persze jobb lenne, ha nem így lenne, annak idején mi is jártunk arab falvakban, ebédeltünk arab barátainkkal. Most viszont: „válámi van, de nem az igazi” – mondanám Rajkinnal.
Nem tudom, hogy miért jelenti ön számára az életet a rasszizmus, de ez nem az én gondom, csupán sajnálom. Nekem nem okoz gondot, hogy ne különböztessek meg embereket, vallásuk, bőrszinük, szexuális orientációjuk, vagy épp nemzetiségük alapján.
És persze nem kéne csodálkozni, metg antiszmitázni, ha ezek után valaki azt mondja, hogy Izraelben sok a rasszista. Meg persze ez rögtön igazolja azt az állítást is, miszerint egy zsidó sose lehet rendes magyar.
És akkor itt most egy kicsit bevllian pár mondat Hitler könyvéből.
Az, amit én mondok, vagy gondolok, köszönő viszonyban sincs azzal, amit nekem próbál tulajdonítani.