Kibékülés igen – felejtés nem

Egy régi beszélgetés Randolph L. Brahammal

Dési János

A Holokauszt tagadásról, a szélsőjobbal való vitáról, a múlt megismerésének szükségességéről beszélgettünk többek között Randolph L. Brahammal. Büntetni kell a hazugságot, az Auschwitz tagadást vagy bebizonyítani, hogy tévednek, hogy hazudnak – fontos gondolatok a magyar Holocaust legkitűnőbb kutatójától. A bibi csak annyi, hogy ez a beszélgetés a kilencvenes évek végén készült, csak éppen most került a kezembe. Szomorú, de olyan, mintha tegnap írtam volna.

– Önhöz jövet maradt egy kis időm, beugrottam a sarkon egy könyvesboltba, amelynek választéka olyan könyvekből áll, amelyek tagadják Auschwitzot, a Holocaust létét, sőt sértegetik azokat a szerzőket, akik, mint az emberiség, a zsidóság nagy tragédiájáról írnak minderről. Ön szerint mit kell tenni az ilyen művekkel, betiltani, tűrni, vagy vitatkozni velük?

– Többféle megoldása lehet ennek a problémának. Ausztriában, Franciaországban vagy Németországban, ahol pedig a szólásszabadságnak régebbiek a hagyományai, mint itt, betiltják az olyan műveket, amelyeket ön említett. Sőt, a szerzők ellen eljárást indítanak. Szerintem Magyarországon nincs olyan hosszú történelme a szólásszabadságnak, mint az említett országokban.

– Szerintem sincs. De ahol ön él, az Egyesült Államokban, például lehet büntetlenül ilyeneket mondani.

– Ez így jó ott. A szólásszabadságnak Amerikában is nagyok a hagyományai. A vélemények szabad piacán kell, hogy kiderüljön, mi az igazság. Az én álláspontom az, hogy le kell leplezni a hazugságokat. Írásban bebizonyítom, miben hazudnak. Ám sohasem ülök le velük nyilvánosan vitatkozni, tévében, rádióban, vagy akár egy pódiumon, mert még ezzel sem akarom legitimálni őket.

– Idéznék önnek az egyik itteni hecclapból: „Auschwitzban több mint valószínű a táborok komfortfokozata nem közelítette meg a Ritz hotelét és bizonyos túlkapások is előfordultak, de ezek elkövetőit az SS felelősségre vonta.” Nem azt állítják tehát, hogy nem volt Auschwitz, mert azt nehéz lenne letagadni, hanem azt, nem is volt olyan szörnyű. És különben is, a Don kanyarnál is pusztultak el magyarok – nekik sem volt jobb semmivel.

– Természetesen magyar katonák is haltak meg a háborúban. De ettől, amit idéz, még hazugság. Obszcén és politikai célokat szolgáló, ha egyenlőségjelet teszünk azoknak a katonáknak a halála között, akik fegyverrel a kézben, hősként estek el a hazájukért és azon zsidók között, akiket korukra, nemükre tekintet nélkül tömegesen gyilkoltak le.

– Ha valaki most azzal állna elő, hogy a nagy francia forradalomban, a jakobinus diktatúra idején nem is öltek meg annyi embert, amennyiről eddig beszéltünk, legfeljebb a szakembereket érdekelné, a nagyközönséget nem hiszem. Végülis a Soa is történelmi – szakmai – kérdés. Miért ne lehetne valakinek más véleménye?

– Persze. Lehet azon vitatkozni, hogy hatmillió vagy „csak” öt és félmillió zsidót öltek meg. De ha azt mondják, nem volt Holocaust, gázkamra, akkor eljutunk oda, hogy nem is veszélyes ez az egész. Én nem is azoktól történelmi sarlatánoktól félek igazán, akik az egészet tagadják, hanem azoktól a tiszteletreméltó politikusoktól, közéleti szereplőktől, akik ha nem is tagadják, de lekicsinylik vagy elferdítik a Holocaustot. Ők a veszélyesek.

– Kikre gondol?

– Neveket nem mondok. Inkább típusos véleményeket. Például, hogy Trianonhoz képest a Holocaust lényegtelen. Vagy, tényleg előfordultak kilengések a zsidókkal szemben, dehát háború volt, katonák is haltak meg a harctéren. Gyakran azzal jönnek elő, hogy a Holocaust semmi ahhoz képest, amit a kommunisták csináltak. Kulcsszavuk, hogy a kommunisták zsidók. És a zsidó kommunizmus éppen olyan szörnyű dolgokat művelt a gulaggal, mint a nácik Auschwitz-cal. No, én sokkal jobban tartok azoktól, akik ilyeneket mondanak.

Felelősek e a zsidók a tragédiáért

– Fontos és érzékeny része a vitának, miként következhetett be a zsidóság tragédiája Magyarországon, ott ahol korábban viszonylag békében éltek az emberek.

– A magyar zsidóság sokáig túlélte a háborút. Pedig 1944 márciusára, amikor a németek elfoglalták Magyarországot már gyakorlatilag befejeződött Európa zsidótlanítása. A magyarországi zsidóság vezetői abban a szent hitben éltek, hogy itt nem ismétlődhet meg az, ami Lengyelországban történt. Elhitték, hogy megúszhatják. És ennek volt is valami alapja. Hiszen a Kállay-kormány visszautasította a németek követelését a végleges megoldásra. Ám a sors iróniája, hogy Kállayék különutas politikája is hozzájárult a tragédia beteljesedéséhez. Amikor a miniszterelnök rájött, hogy a tengelyhatalmak elvesztették a háborút, akkor titokban tárgyalni kezdett a nyugati hatalmakkal arról, hogy Magyarország kiugrana a háborúból és a nyugatiak foglalják el az országot. Persze az itteni náci spicliken keresztül a németek mindent tudtak erről. Hitler elhatározta, hogy meggátolja a kiugrást, hiszen katonailag fontos volt neki ez a terület. Mert, ha Magyarországnak sikerül kiválnia, akkor a szövetségesek körülzárhatják a Balkánon lévő német hadsereget. Ami ezután történt, az tragikus volt Magyarországra, de még inkább a magyarországi zsidóságra nézve. Ha Kállay nem kezd bele a különalkuba, akkor talán nem puszul el a zsidóság. Arról nem is beszélve, hogy a „titkos” tárgyaláson nem társultak azzal, hogy a katonai támogatásról egyeztessenek. Úgy tűnik az egészet sokkal inkább a saját osztályérdekei motiválták, semmint a nemzet valódi érdeke.

– Nemrégiben jelent meg a Múlt és Jövő könyvkiadónál egy kötete a romániai Holocaust tagadásáról.(1998-ban!- a szerző) Miért éppen a románról?

– Ez már a harmadik könyvem Romániáról. Ami a mostanit illeti: felfigyeltem arra, hogy 1995 óta egy tudatos hamisítási kampányt folytatnak Romániában a szélsőséges nacionalisták. Azt akarják bebizonyítani, hogy a románok a háború alatt milyen emberségesen viselekedtek, embereket mentettek, a zsidókat a magyarok és a németek ölték meg. Én ezzel kapcsolatban csak a tényeket akarom rögzíteni. Ehhez először Magyarországról kell beszélnem. A zsidóság aranykora itt 1867-től az első világháborúig tartott. A zsidók jelentős részben elmagyarosodtak, magyar neveket vettek fel. A magyarságnak szüksége volt a magyarul beszélő zsidó vallásúakra, mert csak velük együtt került 52 százalékos többségbe a többi nemzetiséghez képest. Trianon után Magyarország homogén állammá vált, nem volt többé szükség a zsidóságra. Ám a Trianonnal elcsatolt terülteken, Erdélyben a Vajdaságban, a Felvidéken a zsidók magyarok maradtak, a magyar kultúrát ápolták – a románok, szerbek, szlovákok legnagyobb mérgére. A Holocaust idején egyébként éppen ezt a zsidóságot irtották ki. Romániában viszont nem volt olyan aranykora a zsidóságnak, mint itt. A XIX század végén még lángolt az antiszemitizmus. S ebben az úgynevezett antiszemita államban megmenekült az ó-romániai, dél-erdélyi zsidóság 90-95 százaléka, miközben a magyarországi elpusztult.

– Akkor tehát mégiscsak van valami alapja annak, amit a román nacionalisták állítanak.

-Részben igaz, részben nem. Nem igaz amit mondanak, hiszen a románok a háború első szakaszában, amikor még azt hiték, a németek győzhetnek, minden német nyomás nélkül nekiláttak „megoldani” a zsidókérdést. Antonescu parancsára Románia észak-keleti részén, Bukovinában, Besszarábiában 250-275 ezer román és ukrán zsidót öltek meg. 1942 nyarán aláírtak egy szerződést a németekkel arról, hogy Romániában is bevezetik az endlösungot és elkezdik deportálni a zsidókat, elsőként Dél-Erdélyből, Tordáról, Aradról, Temesvárról. De időközben Antonescu – akinek nagyon súlyos szifilisze volt – kórházba került, s így, többek között, nem fogtak bele a végrehajtásba. 1943 januárjában már világos volt, hogy a tengelyhatalmak elveszítik a háborút. S ekkor határozták el, hogy a zsidókat nem küldik Auschwitzba, inkább megpróbálják jó pénzért eladni és kiengedni őket Palesztinába, vagy egy béketárgyaláson felhasználni őket. Így menekültek meg az ó- romániaiak és a dél-erdélyiek.

Virággal köszöntik a gyilkost

– Nem menekült viszont meg azok többsége, akik a Magyarországhoz visszatért területeken éltek. Pedig a beszámolók szerint, a bevonuló magyar csapatokat igazán lelkesen köszöntötték a visszatérő területeken élő zsidók is.

– Az ukránok, az ukrán zsidók is virággal fogadták a bevonuló németeket. Mert azt hitték, ezek a németek olyanok, mint az első világháborúban voltak. Fogalmuk sem volt arról mit akarnak a zsidókkal, a szlávokkal. Emlékszem rá, hogy sok zsidó Erdélyben is örömmel fogadta a magyar csapatokat, mert azt hitte visszatér az aranykor. Romániában 1937-től léptek életbe zsidóellenes törvények, sokan nem tudták, hogy Magyarországon is elfogadtak már ilyeneket.

– Említi könyvében a kolozsvári főrabbi történetét. Aki tudta, hogy mi várható, el is menekült, hátrahagyva a híveit.

– Sokat írtam a németek által létrehozott, velük együttműködő zsidótanácsokról. A lengyel és a szovjet tanácsokkal szemben majdnem megbocsátó vagyok. Azoknak a tagjainak fogalmuk sem volt arról, mit is akarnak a németek. De amikor a németek bejöttek Magyarországra, már pontosan tudni lehetett, mi az az Auschwitz. Ezért vagyok kritikusabb a magyarországi zsidótanácsok vezetőivel. Ők abba a hitbe ringatták magukat, hogy Horthy s magyar kormány, amely addig is megvédte, nem fogja feláldozni őket akkor, amikor már küszöbön a szövetségesek győzelme. A vezetők az ismeretek birtokában voltak, de a nagy zsidó tömegek, ahogy a magyar nép sem tudta mi várható.

– A visszaemlékezések szerint sok helyen a zsidók kergették el azokat a cionista ellenállókat, akik megpróbálták elmondani, mi várható.

– Miért bíztak volna ezekben a fiatal, ismeretlen futárokban? Sokkal inkább hittek a nagytekintélyű zsidó vezetők megnyugtató szavainak.

-A zsidó vezetők tehát valamilyen mértékben mégiscsak felelősek a tragédiában.

– Nehéz ezt megmondani. Az ország megszállása után már nem lehetett sokat tenni. Az más kérdés, informálni kellett volna az embereket. Legyenek tisztában azzal, mi történt másutt, tehessenek ellene valamit. Sokan azt mondják, ha egy anya tudja, hogy a gyermekét meg akarják ölni, mindent megtesz azért, hogy megmentse. Persze nem tudható, mit tett volna a keresztény közönség, ha a zsidók kiállnak az utcára és nem engedik elvinni magukat. Mit tettek volna a rendőrök, a csendőrök? Agyonlőnek egy-két-három embert? Gyerekeket, asszonyokat? Mit szólt volna ehhez a közvélemény? Engedi a deportálásokat vagy megakadályozza? De a nép nem tudott Auschwitzról, a gázkamrákról, a gyilkosságokról.

Erkölcsileg erős elit szükséges

– Romániáról visszakanyarodtunk Magyarországra. Fellép az itteni történelemhamisítók ellen is?

– Persze. A magyarországi Holocaustról írtam a Népírtás politikája című könyvemet. Vannak itt is sokan, a hatalmon lévők között is, akik megpróbálják elhomályosítani, relativizálni Holocaust tragédiáját. Például sok olyan települést tudok, ahol szép emléktáblát állítanak a mártíroknak, s ezen ábécé rendben együtt sorolják fel azokat a katonákat akik fegyverrel a a kézben a fronton, illetve azokat a senkinek sem vétkező zsidó gyerekeket, akik Auschwizban pusztultak el.

– Több mint fél évszázaddal a háború után éppen itt az ideje a megbékélésnek.

– Igen. Szükséges, a megbékélés. De ehhez nem kell hazudni. Ki lehet békülni úgyis, ha elismerjük, mi az igazság. Ahogy Németországban, Franciaországban és több más országban, Magyarországon is őszintén szembe kellene nézni a történelmi múlttal. Ehhez persze erkölcsileg erős, tisztán látó elit szükséges.

– Ön egész pályája során, következetesen kutatta, és ismertette meg a világgal azt, mi történt a Holocaust idején. El tudja képzelni, hogy szülővárosában Désen is beszél erről?

– Elképzelni persze eltudom. De nem ez a lényeg. Azért fontos a tényeket megismertetni, mert például már Désen sem élnek zsidók. Még néhány generáció és Kelet-Európában, talán Magyarország és Ukrajna kivételével, nem maradnak zsidók. A történelem ezért különösen megköveteli a tények rögzítését. Emlékezet nélkül nincs történelem. Történénelem nélkül nincs nemzeti folytonosság Kibékülés igen. Felejtés nem.

fotó: hdke.hu