Vészhelyzet esetén

szerző: Kati Yael Hirschberg

Vannak dolgok az életben, amiről mindenki azt gondolja, hogy tudja, aztán hirtelen kiderül, hogy mégsem. Amikor ez a bizonyos dolog mondjuk a rakott palacsinta elkészítése, akkor nem akkora tragédia szembesülni a felkészületlenségünkkel. De van amikor ez a „mi lehet ebben bonyolult, upsz, hogy is kell ezt?” dolog bizony életekbe kerülhet. És csak egy kicsit túlzok. Az egyik ilyen kritikus pont a szaksegítség hívása vészhelyzet esetén. Úgyhogy nézzük meg kicsit pontosabban, hogy is kell ezt csinálni. Kezdjük az alapokkal.

Izraelben az általános vészhelyzeti telefonszám a 112, de mégis inkább azt javasolják, hogy egyelőre ha a mentőkkel akarunk beszélni akkor a 101-et, ha a rendőrséggel akkor a 100, ha a tűzoltókkal akkor pedig a 102-es számot hívjuk. Legalábbis elvileg. Ugyanis én már hívtam mentőt a 101-es számon, ahol azzal kezdték, hogy akkor kapcsolják a mentőket. Adott pillanatban nem értem rá ezen töprengeni, a lényeg hogy körülbelül 10 másodperc várakozás után a területileg illetékes központtal beszéltem, akik küldték is a mentőt. Visszatérve a számokra, azt kevesebben tudják, hogy részben az amerikai filmek, részben a nemzetközi standard ellátási protokoll hatására Izraelben is él a 911-es telefonszám. Nem ajánlom hogy bárki is telefonbetyárkodjon kíváncsiságból, de én – mivel eddig „csak” egy polgárvédelmi kurzuson hallottam erről – pár perccel ezelőtt kipróbáltam, és tényleg az izraeli rendőrségre fut be a hívás. Nagy segítség lehet ez akkor, amikor a hirtelen agyunkba robbanó stressz minden mást kitöröl a fejünkből.

És akkor el is érkeztünk a finom részletekig, ami azonban mindennek az alapját adja, a főzésnek és a segítségkérésnek is. Először is a címek. Tegye fel a kezét, aki mindig pontosan tudja, hogy éppen milyen címen tartózkodik. Azt mindenki tudja, hogy hol van a gyerek bölcsije, edzése, és hogy hol kell balra fordulni a kedvenc játszóterünkhöz. Na de mi a pontos cím? Az nem elég, hogy hát a közösségi ház. A probléma az, hogyha segítséget kell hívnunk, akkor nagyon – ismétlem, nagyon! – fontos időt veszítünk mi is és még inkább a mentősök, rendőrök, tűzoltók, amíg a címet keresgélik. Arról nem is beszélve, hogy ki ne tévesztené össze, hogy a Saul király út és a Saron utca kereszteződésében jobbra kell fordulni a bölcsihez és nem balra, amikor éppen üvölt a gyerek hogy fáj a frissen eltört keze. Arról nem is beszélve, hogy attól még, hogy mi jobbra fordulunk, a mentő jöhet az ellenkező irányból is. Ellenben ha be tudjuk mondani, hogy Napraforgó utca 12. akkor a „szerveket” irányító GPS az esetek 90%-ban szépen oda navigálja a segítséget, ahol várjuk őket. Tehát célszerű legalább azoknak a helyeknek a pontos címét fejből tudni, ahol sok időt töltünk el mi, vagy valamelyik családtagunk.

Folytassuk tovább boncolgatva azt a látszólag triviális tényt, hogy hol is vagyunk. Lehet hogy számunkra teljesen mellékes, hogy az adott épületnek több bejárata is van, hiszen mindig csak egyet használunk, másnak és máskor ez fontos lehet. Gyakorló mentősként elképesztően idegesítő, amikor sürgős hívásra kiérkezünk a megadott címre, ahol egy hatalmas, több lépcsőházas épületet találunk, hat különböző kapubejáróval, és nekünk halvány lila gőzünk sincs róla, hogy éppen melyik kapuhoz tartozó második emelet nyolcban várnak minket. Különösen problémás ez éjjel, amikor még kérdezni sincs kitől. Ilyenkor megy a rádióüzenet a központnak, hogy hívják vissza a segítségkérőt, és adjon pontos instrukciókat. Aki vagy felveszi vagy nem. Vagy tudja, hogy a nagyi a B épületben lakik, vagy nem. Idő, idő, idő.

Következő kihívás amivel meg szoktunk küzdeni, hogy nem lehet látni a házszámokat. Vagy mert nincs, vagy mert elé nőtt az a gyönyörű bokor, hát ugye milyen szép. Tényleg nagyon szép, de amikor azért rohangálok fel s alá a sötét utcákon az éjszaka közepén, talpig adrenalinban, kezemben a nem könnyű felszereléssel, hogy megtaláljam végre a 42-es számot, akkor valahogy kevésbé varázsol el a kert látványa. Mindenki legyen olyan jó saját magához, és ellenőrizze hogy lehet e látni a ház- és a kapuszámot, betűt az utcáról. Ha nem, akkor hajrá, új izzó, új tábla, akár kézzel írva, a semminél minden jobb. A másik „trükk” amit rendszeresen nem csinálnak a bajba jutottak, pedig rendszeresen nagyon jól jönne, hogy amennyiben van rá mód, valaki menjen le az utcára és kezdjen vad integetésbe, mikor feltűnik a segítség. Erre a feladatra jó a szomszéd, a 10 évnél nagyobb gyerek, a bébiszitter vagy a postás is. Főleg és különösképpen akkor lenne ez valóban életmentő, ha olyan helyen vagyunk, ami trükkös. Hátul van a bejárat. Közös kertből több épület nyílik. Építkezés miatt kerülni kell. A szokványostól eltérő az épületek számozása, pl. a 12-es után nyílik egy üres telek, és csak fél utcával odébb következik a 14-es. Kis átjárók, benyílók, lenyílók, árkádok, kertek és lépcsősorok, visszatérő szitkozódásom ártatlan áldozatai mind. „Igen, a Kikerics utca 15. a címünk, de elénk építettek egy játszóteret, szóval a Pipacs utca 5-nél kell leparkolni, ott fogja várni a mentőt a szomszéd.” Ennyike, köszönjük, megyünk, itt is vagyunk.
És még egy pár mondat arról, hogy mit kell mondani. A címen és a családneven kívül. Szeretjük tudni, hogy hány éves beteghez, sérülthöz megyünk, mert attól – is – függ hogy mit viszünk magunkkal. Szeretjük tudni, hogy az éppen aktuális problémán kívül milyen alapállapotban van a bajba jutott, magyarul milyen krónikus betegsége van. És ennyi. Hogy 6 évesen eltörte a lábát vagy hogy most éppen a cukra magas, de amúgy múlt télen köhögött is egy kicsit, azt majd ott a helyszínen megkérdezzük, vagy megkérdezi a mentőirányító. Röviden, pontosan, hangosan, amennyire lehet nyugodtan. Persze tudom én, hogy irtó nehéz ez, mikor idegesek vagyunk, és félünk, és egyébként is most mondtam el, mi az hogy nem lehetett érteni, hát süket ez? Nem, nem süket a központos, csak lehet hogy rossz a vonal, lehet hogy valami véletlen folytán nagy a háttérzaj, mert máshol még nagyobb a baj, lehet hogy ez az első napja, lehet hogy két napja nem aludt vagy – persze csak teoretikusan – az is előfordulhat, hogy mi nem fogalmazunk érthetően, vagy hadarunk vagy erős akcentussal beszélünk. Vagy többnyelvűek esetén „lányos zavarunkban” mondjuk nem a megfelelő nyelven jutnak eszünkbe a szavak (saját tapasztalat: csókolom én is beszélek magyarul, de a kollégáim nem, vissza tudnánk térni a héberre, köszönöm).

Hát nagyjából ennyi, nem egy olyan nagy varázslat, mi ebben a bonyolult. Ugye?