Fél kilenc előtt pár perccel érkezünk Tel Avivba. Én bíztam benne, hogy nem késünk el, mert innen nem lenne arcom elkésni, még úgy sem, hogy az európai pontosságomnak évek óta lőttek, már én is „bnei akiva” időzónában élek. Hirtelen hosszú sor bukkan fel egy lépcső alján, magyar szót hallok, neveket, akik a meghívottak listáján vannak.
Furcsa. Rögtön vissza is veszek, hiába no, megszoktam hogy senki nem érti mit mondok, hát itt azért vigyázni kell. Nézem az arcokat, várt és nem várt ismerősökbe botlok. Hatalmas a zsúfoltság a mozi előterében, az emberek nevetgélnek, van eper és van pezsgő. Meglátom a főszereplőt, az újságokból jól ismert szerény, szimpatikus férfi, folyamatosan azt hozza ki belőlem, hogy mennyire nem a rivaldafénybe való figura. De ő valamiféle csendes megadással tűri, hogy mindenki vele akarjon egy közös fényképet, vele akarjon egy interjút. Arcába világít egy kameralámpa fénye, türelmesen hagyja, hogy két kedves katonalány egy csendes sarokba vezesse, amíg elkészül a villáminterjú. Gondolom a katonai rádiónak lesz, ebben az országban miért pont rádióadója ne lenne a hadseregnek.
Lassan elindulunk a terembe, közben kiderül, hogy a vetítés után egy kis közönségtalálkozó is lesz, lehet kérdezni. Én utána olvastam a filmnek, nem vagyok biztos benne, hogy lesz utána szavam. De van akinek fogalma sincs, hogy mire jött, legalábbis mással nem tudom magyarázni, hogy pár ember pattogatott kukoricás csomaggal ül be a Saul fiát megnézni.
Elsötétül a terem, felirat, és kezdődik. Belelapulok a székbe, szorítom a férjem kezét, szinte hallom, ahogy kifordul a popcornos zacskó a sor végén ülő kezéből. Olyan gyomrost ad az első tíz perc, amit filmtől még nem kaptam. Igyekszem felvenni a biztos önvédelmi távolságot a történettől, nem gondolni rá, hogy ez a sors a saját családom sorsa is. De még így is felmerül bennem, hogy ezt én nem. Olyan érzés, mint amikor legutoljára szültem, és volt egy pillanat, ahol úgy gondoltam, kiváló ötlet elájulni. Aztán összeszedtem magam, mert mégse kéne már, hát hogy lesz abból gyerek.
Itt is ilyesmit érzek, nagyon fel kéne állni és kimenni, mert én ezt nem, de hát mégse kéne, hogy lesz ebből tudósítás. Meg aztán mégis, utána olvastam, tudom hogy évek munkája van a filmben, hogy merészelném én feladni tíz perc után. Aztán valahogy mérséklődik a sokk vagy nem is tudom. Illetve tudom. Tizenöt perc sem kellett hozzá, hogy elkapjon az, amiről Nemes Jeles László többször és több helyen beszélt. Azt akarták megmutatni, hogy milyen amikor az abnormális normálissá, hétköznapivá válik. És tényleg. Úgy nézem a főhős küzdelmét a normális élet egy szánalmasan apró darabkájáért, hogy nem értem őt. Hát most komolyan, számít? Nem mindegy? Abban a miniuniverzumban, a maga kegyetlenül logikusan igazgatott emberiség szégyenében pont Saul az, aki abnormálisnak tűnik. Mert nem igazodik, mert nem engedi el, ami az Élethez köti.
Peregnek a filmkockák, múlik az idő, halad a történet. Aztán vége a filmnek. Jöhetnek a kérdések. Kiáll a nézők elé Röhrig Géza, héberül kezdi majd angolra vált, az elején halk szavú, fáradt. Aztán megerősödik. Türelmes. Okos. Empatikus. Gyönyörű és magával ragadó mondatok hagyják el a száját. Segít feldolgozni. Segít megérteni. Beszél a körülményekről, arról a hihetetlen munkáról, amit a történelmi hűség kedvéért végeztek. Beszél a személyes érzéseiről. Válaszol a film vezérlő motivumáról, egy-egy jelenet mondanivalójáról, de többször elmondja, hogy ezek az ő személyes kapcsolódási pontjai, lehet és kell is, hogy más másképpen értelmezze. Nem én vagyok az egyetlen pragmatikus ember a nézőtéren, és ahogy a válaszból kiderül, más is feltette már az én kérdéseimet Saul erőfeszítéséről. A válaszok érthetőek, hitelesek és elgondolkoztatóak.
Nagyon fáradt vagyok már, mégse bírok felállni, otthagyni Röhriget, mert magával ragad. Egy ponton rájövök, hogy így kerek a film. Így kap értelmet. Hogy utána az ember nem felpattan, és elindul haza. Ez nem a Schindler listája, hogy sírtunk egy nagyot a pirosruhás kislányon, és úgy éreztük nincs több hely a szívünkben a fájdalomnak. Erről a filmről beszélni és gondolkozni kell, lehetőleg rögtön utána. Fel kell tenni a kérdéseket. Meg kell hallgatni a válaszokat, amik persze egy bizonyos embernek a válaszai, de nyilván megvannak mindenkinek a saját gondolatai. Így lesz kerek egész.
És én nagyon remélem, hogy ahol és akik levetítik majd nagyobb iskolásoknak, ott lesz mindig valaki, akitől lehet kérdezni, akivel meg lehet próbálni értelmezni és elfogadni amit láttunk. Aki szelíden irányít majd, de közben hagyja, hogy magunkba építsük a filmet. Mert ez egy ilyen film. Látni kell. Volt idő, mikor kijelentettem, hogy én több holokauszt filmet nem. És mos mégis. És mégsem, mert ez nem holokauszt film. Ez az emberiség filmje. És látni kell. Menjetek, nézzétek meg. Utána beszélünk.
fotó: Gideon Peer
Ilyen rossz irást már rég nem olvastam
Miért lenne rossz? Hiànyzik az indoklàs! Nekem tetszett, mert autentikus véleményt fejez ki, még ha nem is értek mindenben egyet az irojàval.
Az a helyzet,hogy e film felemeléséhez nem szükséges egy másik nagyszerű film lekicsinylése.Idézem:” Ez nem a Schindler listája,hogy sírtunk egy nagyot a pirosruhás kislányon és úgy éreztük nincs több hely a szivünkben a fájdalomnak.” Ezt a véleményt csak egyesszámban lehet irni,mert a Schindler listája egyedülálló,kíváló alkotás!
És én nagyon remélem, hogy ahol és akik levetítik majd nagyobb iskolásoknak, ott lesz mindig valaki, akitől lehet kérdezni, akivel meg lehet próbálni értelmezni és elfogadni amit láttunk.
Én meg azt remélem nagyon, hogy nem fogják iskolásoknak vetíteni.
Egyébként milyen volt a film?