Diákszerelem – 1944. március 19.

1
Daniel Hoffmann/ujkelet.live

szerző: S. Zoltán

A történet nem szorul színezésre, a helyet és az időt, melyben lejátszódott sokan ismerik – Budapest, 1944 elején.

A Zsidó Gimnázium Abonyi utcai épületét hadikórháznak rekvirálták még 1943-ban. A gimnázium átköltözött a Wesselényi utcai polgári iskola épületébe s hetenként váltogatva hol a fiúk, hol a lányok tanultak délelőtt, illetve délután. Így történt, hogy néhány nappal a beköltözés után két tábla díszelgett osztályunk ajtaján: VII. (fiú) és V. (leány) osztály.

A bonyodalmak Bencével kezdődtek. Bence mögöttem ült, az utolsó padban. Arról volt nevezetes, hogy soha nem hordott táskát. Az év elején behozta a könyveit az iskolába, betette a padba s az év végén kiszedte, ment eladni őket. Ebből világosan következik, hogy Bence soha nem tanult. Illetve igen, mindig a tanítás kezdete előtt egy félórával megjelent az osztályban, gyorsan lemásolt minden házifeladatot és mindent elolvasott egyszer. Ez elég volt neki, hogy gondatlan “elégséges”, sőt majdnem “jó” tanuló lehessen. Mint mondottam, Bence könyvei nyugodtan hevertek a padjában, amíg egy szép napon valaki zokon vette ezt és értésére is adta.

– Ezt hallgassátok! – szólt hozzánk Bence egy reggel, tíz perccel a tanítás megkezdése előtt, egy teleírt füzetlapot lobogtatva maga előtt.

– Példátlan impertinencia! Renitens, pimaszkodó hangnem. És mindezt nekem, egy taknyos, ötödikes bakfis!…

– Vagy olvasod, vagy hagyjál tanulni… – vetette oda Herbert.

– … és még le sem másoltam az angol leckét, annyira kihozott a sodromból ez a levél… Figyeljetek ide…

– Kedves Hetedikes Padtárs! Eleinte azt hittem, hogy csupán feledékenységből hagyja itt a könyveit, hát nem szóltam semmit (a 17 éves fiúk általában még kicsit féleszűek…). Később azt hittem, hogy beteg és a könyvek itt maradtak, nincs aki elvigye őket. Nem törődtem vele. De most, hogy látom, hogy maga minden nap firkál valami beléjük (a történelemkönyv hátlapján tegnap torpedóst játszott), vége a türelmemnek. Ha maga eddig nem tudta, hát vegye tudomásul, hogy én is ezt a padot használom, azaz használnám, ha lenne hely benne az én könyveim számára is. Magának semmi joga nincs elfoglalni az egész padot! Ezért figyelmeztetem, hogy ha két napon belül – csütörtök délutánig – nem távolítja el a könyvét a padból, egyszerűen a szemétládába fogom hajítani. Előre is köszönöm. Kiváló tisztelettel…egy elnéző padtárs…

– Na Bence, ezt se nekem írták… – szólt Gyuri, ahogy az befejezte a rendkívül hatásosan előadott felolvasást.

– Hát azt hiszed, hogy megijedek az ilyen üres fenyegetésektől? A fenét! Figyeld meg, hogy ki babrálok én vele. Mindenesetre még most, angol órán megírok őnagyságának egy csinos kis választ. Garantálom, hogy nem fogja kirakatba tenni…

Így kezdődött a levelezési láz. D. Sanyi megjegyzéseket fűzött a padjában felejtett magyar füzethez s másnap jött a visszacsapás. K. Bandi formális levelet intézett ismeretlen padtársához, melyben csupán annyit kérdezett, hogy hívják, hogy néz ki és ha tűrhetően csinos, úgy szombatra meghívja a “Fedettbe”. Másnapra jött a beleegyező válasz. Rövidesen majdnem mindenki levelezett. Nevek nélkül, csupa fantasztikus aláírással. Izgalmas dolog volt! Majdnem minden nap és csaknem mindenki megkapta a maga kis céduláját. Úgy nagy általánosságban a padba süllyesztett tintatartó köré lett csavarva a cédula, de volt erre számos más változat is. A tartalom többnyire sületlennél sületlenebb hülyeségektől sziporkázott, de voltak eltérések is. Egy délben a koránjövők ott találták a katedrán a lányok osztálykönyvét. Mire az altiszt jött keresni, már lemásolták az ülésrendet. Mindenki tudta az eddig ismeretlen padtárs nevét.

Gábor fitymálva tekintett az egész ügyre.

– Gyerekek vagytok, gyerekes viselkedés – hangoztatta folyton.

Ő egy évvel idősebb volt nálunk. Szülei a negyedik gimnázium után mesterségre akarták taníttatni, később meggondolták magukat s így történt, hogy egy évvel később kezdte az ötödiket. Egyik nap éppen Bence olvasta fel lelkendezve a levelét, amikor Gábor újra hangoztatta, hogy óvodás gyerekekkel van körülvéve és már az idegeire megy…

– Szeretem, amikor a bolha köhög – szólt vissza Bence. – Azért, mert veled nem hajlandó egy lány se levelezni, azt akarod velünk elhitetni, hogy te már “nagyfiú” vagy az ilyesmihez…

– Velem levelezni?… Velem? Hát válaszolnék én neki? Soha az életben! – gúnyosan elnevette magát és lenézően faképnél hagyott minket.

– Tudod mit, Bence? – mondtam én. Majd mi megmutatjuk Gábornak, hogy ő is hajlandó lesz még ilyen gyerekes dolgokkal foglalkozni, de még hogy! Nézd csak ide… – és szép zsinóros, lányos írással leírtam: “Kedves padtárs!”

– Mi ez, mit akarsz csinálni?

– Hát nem látod, te víziló…? Én fogok írni a Gábornak egy lány nevében… Persze ügyesen kell csinálni, nehogy rájöjjön… de azt csak bízd rám!

Gyurit és Herbertet avattuk bele a dologba, senki más nem tudott róla. Ès így lassan, de biztosan megkezdődött a “csata”. Néhány nap múlva Gábor cédulát talált a tintatartója körül. Gyanútlanul, szemünk láttára kiemelte és jómodorúan tűrte rögtönzött élcelődéseinket: – Ni csak, ni csak… tu quoque, fili… hogy úgy mondjam, te is fiam, Brutus?

– Én…? Dehogy… fogalmam sincs, mi ez…?

– Olvasd csak föl…

– Engem nem érdekel. Ha akarod, itt van, szórakozzál te vele, vagy eltépem olvasatlanul.

– Add csak ide… lássuk, ki meri háborgatni olimposzi nyugalmadat… Ejha, ejha! Ez aztán a levél! Ilyet még senki sem kapott, szerencsés flótás vagy… kár, hogy nem válaszolsz neki, hát eldobom…

Az utolsó előtti tízpercben Gábor odaszólt hozzám:

– Tényleg eldobtad azt a levelet?

– Igen, de ha akarod, kikeresem a papírkosárból… itt van.

– Add csak ide, kíváncsi vagyok, milyen bődültségeket írhat egy ilyen tacskó?

Hangosan olvasni kezdte magának: “Kedves ismeretlen! (Aki már nem is annyira ismeretlen, mert közben megtudtam a nevét.) Biztosan csodálkozni fog, hogy írok Magának. A barátnőm, aki egy paddal előttem ül, levelezik H. Tamással. Rengeteget mulatunk ezen. Egyszer megkérdezte Tamást, hogy az a fiú, aki az én padomban ül, miért nem levelezik? Ő azt válaszolta, hogy ez a fiú sokkal komolyabb annál, sem hogy ilyen infantilis dolgokkal foglalkozzék… Lehet hogy igaza van, lehet hogy nem. Én mindenesetre hálás lennék, ha segítene kidolgozni a számtanpéldáimat… (ha egyáltalán még emlékszik az ötödikes anyagra). Remélem nem fog különösen terhére lenni… Vera…”

– No Gábor, emlékszel még az ötödikes anyagra?

– Csak nem gondolod, hogy nekiállok hatványozni egy ilyen kis szemtelen taknyosnak?

De mennyire, hogy gondoltam… Éppen ezen alapult a terv! Gábor egy kiváló zseni volt matematikában és előre hittük, hogy úgy be fogja kapni a csalétket, mint egy ártatlan dunai harcsa. Másnapra két nehéz hatványozási példát csempésztünk Gábor padjába. Fizika órán félszemmel láttam, hogy nekilát a megoldásuknak. Tettem magam, mintha nem is látnám…

És így lassan, de biztosan beindult a levelezés köztük. Mi egy jó darabig nem is érdeklődtünk nála, hogy hová fejlődött az ügy. Gábor is óvatos volt, nem akarta, hogy mi meg tudjuk: ő is levelezik. Mindig valami ürüggyel elvált tőlünk az iskola előtt, visszament az osztályba, betette a levelet a padba és mint aki jól végezte dolgát, távozott. Mi is visszamentünk az osztályba kiszedtük a levelét, válaszoltunk rá és mi is távoztunk. Gábor mindig elsőnek érkezett az osztályba nehogy valaki felfedezze titkát. Időközben megérdeklődtük, hogy ki is az a lány, akiről csak annyit tudtunk, hogy Verának hívják. Nagyjából tudnunk kellett, hogy néz, ki mit írhatunk róla?

A levelek hangja egyre intimebbé vált, a megszólítások már “Kedves Vera” és “Kedves Gábor”- rá váltak. Mi évek óta ismertük Gábort, így nem volt nehéz megütni a neki fekvő témakört, arról és úgy beszélni, amit csak megnyerheti a tetszését. Tudtuk hogy él-hal Shelley-ért, Juhász Gyuláért és József Attiláért. Tudtuk, hogy szeret sportolni, szimpatizál a szocialista elvekkel. Mi sem volt könnyebb, mint felruházni Verát ezekkel a hajlamokkal és hamarosan nem volt a világon még két olyan rokonlélek mint ő és az “ő” Gábora. Tudtuk, milyen zenét szeret Gábor, hogy mi a véleménye életről-halálról. És mi mesterkezekkel játszottunk ezeken a húrokon. Annál is inkább, mert nekünk nem volt és nem is lehetett semmiféle gátlásunk, feszélyezettségünk. Nekünk nem kellett vigyázni szűziesnek tűnő szeméremre és nyugodtan észlelhettük, hogy napról napra hogyan süllyed Gábor a szerelmes hős szerepébe. Egyszerűen belelovalta magát a helyzetbe…

A levelezés amúgyis megszépíti a valóságot. Mindkét fél csak a legszebb oldalát mutatja be a másiknak, nincs benne a mindennapok rútsága. Minden idealizálva van, csak legjobb és legnemesebb énünk nyilvánul meg benne és sokan, nagyon sokan esnek áldozatul az ilyen fajta önámításnak. De ez még hagyján… Az ember néha hajlandó kibékülni lelki, vagy testi fogyatékossággal, amit röviddel a találkozás után szükségszerűen felfedez, de mi lesz akkor, ha a fölgerjedt szerelem alanya tulajdonképpen nem is létezik? Csak egy tákolmány, amit szadista, fiatal elmék találtak ki, hogy jót szórakozzanak. De ki gondolt akkor erre?

Pokoli mulatság volt! Fiatalok voltunk, forrt az ereinkben a vér. Még nem gondoltunk arra, hogy van az életben szenvedés és arra is csak ritkán, egy-egy pőrére vetkőző levél után, hogy nem ildomos dolog, amit csinálunk De ez a fajta lelkiismeretfurdalás csupán pillanatokig tartott, az ügy humoros oldala sarokba szorított minden más megfontolást.

Gábor nem tudta, vagy talán nem is akarta tovább titkolni a levelezést, és bevallotta, hogy igenis levelezik, de ez “egészen más”, ez nem egy gyerekes ügy, ez egy értékes gondolatcsere egy tizenhatodik évében lévő, feltűnően értelmes és értékes fiatal “nővel”! Mi persze cukkoltuk őt, gúnyolódtunk a rovására és szomjasan ittunk a beállt helyzet poharából.

Kétségtelen, Gábor a fellegekben járt…

Egy délután, amint éppen a napi teendőimet láttam el levélügyben, kezem egy már ott lévő levélbe ütközött… és ez nem Gábor levele volt! Ez egy másik levél volt aláírással: B. Vera…

Nekikezdtem az olvasásnak és fokozatosan rájöttem, hogy ezt a levelet bizony nem én írtam. Ez csak az eredeti B. Vera lehet. De hát a kézírás? Megdöbbentően hasonlít, majdnem azonos… Csak hosszas vizsgálódás után tudtam rájönni, hogy mégis van valami különbség az én adoptált zsinórírásom és B. Vera betűi között. Ezt muszáj megmutatni Gyurinak!

– Nézd csak! – mondtam neki amikor találkoztunk. Ez az őrült tényleg levelezik Verával… és velem is… ezt add össze!

Gyuri izgatottan vette át a levelet és a végéhez érve kijelentette:

– Bolond vagy? Hát nem látod, mit ír?

– Nem, nem olvastam végig…

Kiderült, hogy Vera olykor-olykor megkapta Gábor leveleit és most arra panaszkodik – ez az első levele -, hogy Gábor nem normális. Micsoda leveleket ír ő neki? Micsoda válaszokat kap ő tőle? Hogy tűrnek meg egy ilyen agyalágyultat egy tisztességes gimnáziumban?… No és, hogy hagyja abba az efajta firkálásokat, mert kellemetlensége lehet belőle. Az osztályfőnöknő úgyis szemmel tartja már ezt a levelezést a többi lánynál, akkor is ha náluk csak ártatlan viccelődésről van szó. Hát mit szólna, ha kezébe kerülne egy ilyen tartalmú levél, mint amit most kapott…

Tehát Gábor, valahogy kijátszott bennünket… Ha nem is tudatosan, de mindig gyanakodott, hogy nekünk valami közünk van a dologhoz. Néhány levél átcsúszott a szitán és Vera kezébe jutott. Még szerencse, hogy elfogtuk ezt a levelet. Hagyjuk abba? Dehogyis, az, hogy Vera kapott egy levelet, csak fokozta a helyzet komikumát. Arra egészen biztosan nem gondol, hogy valaki más levelezik Gáborral az ő nevében. Bence hírül hozta Ágitól, hogy a leánygimnázium egész ötödik osztálya hasát fogva röhög Gáboron.

Mi persze egy szóval sem árultuk el a féltve őrzött titkot. Tovább csináltuk, tovább… Micsoda haspukkasztó, hentergető nevetéseket lehet még kipréselni ebből a darabból, amelyet mi vittünk színre!

Shelley, Juhász Gyula, József Attila már megvoltak tárgyalva, széltében-hosszában. A szocializmusról már kifejtettük nézeteinket. A levelek hangja, egy természetesnek vélt folyamat irányításához híven egyre bizalmasabbá, egyre bensőségesebbé vált. Gábor többször célzott arra, hogy egy bizonyos idő után semmi létjogosultsága nincs a csupán szellemi kapcsolatnak és két olyan rokonlélek, mit Vera és ő, meg kell, hogy ismerjék egymást a valóságban is.

Tudtuk, hogy a komédia közeledik a függöny lehúzásához. Egy darabig még el lehet odázni a találkozót, de végül is bele kell egyezni. S mi lesz akkor?

Gábor az egyik levelében konkrétan randevút kért. Nem volt más választásunk, beleegyeztünk. Ez egy hétfői nap volt. Péntekre beszéltük meg, még volt időnk kitalálni valamit. Ebben nem is volt hiány. Az Erzsébet-híd pesti hídfőjét jelöltük ki a találkozó helyszínéül. Még ismertetőjeleket is közöltünk. Az egyetlen, ami hiányzott a találkozóhoz, egy Vera nevű lány, akinek halvány dunsztja sem volt arról, hogy neki randevúja van Gáborral. De ilyen csekélység minket igazán nem zavart. A több fölvetett ötletből Bence javaslatát szavaztuk meg: úgy fogjuk rendezni, hogy Gábor “molesztálni” fog egy “ismeretlen” lányt és erre kap majd egy hatalmas pofont. Ehhez csak egy kellékre van szükség: egy lányra, aki hajlandó eljátszani a szerepet. Gyuri, akinek komoly sikerei voltak fiatal és nem egészen fiatal lányok körében, magára vállalta a feladatot. Egy Éva nevű volt barátnőjét rekrutálta a szerephez és mindannyian találkoztunk vele, hogy kioktassuk a teendőkről. Nagyon vagány kis nőstény-csemetének ítéltük, s megvoltunk róla győződve, hogy rövid élete során nem először molesztálják férfiak és nem először fordul tettlegességre a dolog.

Mondanom sem kell, hogy most már csak “páholy-jegyet” kellett venni az előadásra, hogy onnan kényelmesen szemlélhessük a szemünk előtt lejátszódó eseményeket. Kimentünk terepszemlére. Páholyok ugyan nem voltak, de megállapodtunk egy olyan helyben, ami egyrészt fedezett bennünket Gábor szemei elől, másrészt biztosította, hogy mindent fogunk látni.

Azon a nevezetes péntek délutánon az Olasz Gimnázium ellen futballoztunk, s 5:3-ra vertük őket. Kitűnő hangulatba jöttünk le a Millenáris pályáról. Gyuri három gólt rúgott, Gábor kettőt, miközben Bence csak három gólt engedett a hálóba. Mindenki megvolt elégedve önmagával.

A Rákóczi út-Körút sarkán megbeszéltük, hogy este találkozunk F. Bandinál meghallgatni az új lemezeit, amiket a születésnapjára kapott. Gábor kimentette magát; nem tud jönni, egy nagybátyja van itt vidékről, vele vacsorázik. Búcsúzott is tőlünk, hogy haza kell mennie átöltözni.

– Rendben van Gábor – mondta Herbert-, akkor holnap tízkor a Pollák különtermében találkozunk. – Holnap?… Délelőtt?… Még nem tudom… Mindenesetre délután ott leszek a Fedettben.

– Rendben, szervusz…

Gábor felugrott a hatosra, mi pedig gyalog folytattuk utunkat az Eskü-tér felé. Még korán volt, lassan hömpölyögtünk le a Kossuth Lajos utcán. A Fórum mozinál megálltunk a képeket nézni.

Egyszer csak barátságos, de erőteljes hátbavágásokra lettünk figyelmesek. Valaki csapkodta a hátunk… Gábor volt az, sötét, elegáns öltönyben, és észbontó nyakkendővel…

– Hát te hová készülsz ilyen elegántosan? – adtuk a meglepettet.

– Hogy driblizted ki a nagybácsit? Vagy éppen ővele van itt találkozód?

Titokzatosan, mint egy Buddha szobor, csak mosolygott. Aztán, mint egy hirtelen elhatározástól indíttatva, nekikezdett:

– Nincs értelme, hogy tovább titkoljam, srácok, ma este találkozom van B. Verával.

– Hallatlan!

– No de ilyet!

– Nem hiszem… te és Vera…?

Csaknem elájultunk a meglepetéstől…

– Hol, mikor… quis, quid, ubi, quibus, auxiliis, cur, quomodo, quando… – tette hozzá ünnepélyesen Herbert, aki soha nem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy klasszikusnak tűnjék. – Soha nem említetted, hogy idáig fajult…

– Én akartam, de tudtam, hogy ki fogtok röhögni, ezért jobbnak láttam hallgatni…

– Á, dehogy, hová gondolsz? Mondtam neked még a kezdetén, hogy mázlista vagy. Valaki mesélte, hogy a B. Vera a legklasszabb lány az ötödikben, sőt, az egész iskolában. Megengeded, hogy tisztes távolból megnézzük, hogy néz ki?

– Ha megígéritek, hogy tényleg csak messziről fogtok nézni és nem jöttök utánunk, nem csináltok feltűnést… hát nem bánom…

– Isten ments…- esküdözött Bence, csak megkukkoljuk, hogy néz ki.

– Na jó, most tíz perc múlva hat óra… én megyek is… Ti itt fogtok állni a sarkon és innen bámészkodhattok, de minden feltűnès nélkül… Megígértétek…! – fordult vissza néhány lépés után, majd elsietett.

Izgatottan vártunk. Hat órára kondult a Ferenciek templomában. Semmi. Úgy látszott, Éva késik. Szemrehányó pillantásokat vetettünk Gyuri felé. Ő csak köhécselt, mint aki kicsit zavarban van. Láttuk, hogy Gábor idegesen pillantgat az órájára, a befutó villamosokra, a hídra, a Kossuth Lajos utca felé, a Petőfi térre és felénk… Drukkoltunk mi is. Mindenesetre közelebb húzódtunk, mert már esteledett és erősen szürkült.

Hat óra húsz perckor Éva leszállt a villamosról, kezében esernyővel, ami az egyik ismertetőjelként lett meghatározva. Gábor szemügyre vette, felderült, majd határozott léptekkel, megilletődött, széles mosollyal odalépett hozzá.

Csak annyit láttunk, hogy Éva, amikor Gábor elé ment, megfordult és elindult Buda felé. Gábor, félreértésnek gondolva a dolgot, utána lépkedett és megszólította: – Vera….? Ez én vagyok, Gábor… itt beszéltük meg…

Éva ekkor megfordult és hangosan rákiáltott: – Nem szeretem az aszfaltbetyárokat! – és szabad jobb kezével egy csattanó pofont helyzett el Gábor meghökkent arcára. Ezután szaladva tett néhány lépést és fölugrott a 44-es villamos peronjára.

Gábor földbe gyökerezett lábakkal, kővé meredve állt a helyén és jó néhány percbe telt, míg egyáltalán megmozdult. Mi persze szédelegtünk a nevetéstől. Ilyen muriban még nem volt részünk!

Egy-két járókelő csóválta a fejét, de szerencsére nem okoztunk semmiféle nyilvános botrányt. Odarohantunk Gáborhoz. Ő kivörösödött arccal még mindig úgy állt ott, ahogy Éva otthagyta. Nem tudtuk fékezni a ki-kitörő nevetőgörcsöt. Eltartott egy ideig, amíg egyáltalán felfogtuk, hogy Gábor egészen őszintén és mélyen le van sújtva. Végre levette a tekintetét a messzeségről és ránk nézett, nagyon szelíden…

– Nem az fáj, hogy ezt a pofont kaptam… Mégcsak nem is az, hogy így körülröhögtetek… Az fáj, hogy nem jött el… – Tette hozzá fátyolos hangon, majd egy gyors “szervusztok”-ot odavetve eltűnt az Aponyi-tér nyüzsgő emberáradatában.

Most rajtunk volt a sor, hogy megkövüljünk. Először hatolt a tudatunkba, hogy milyen lelketlen játékot is űztünk vele. Csak most döbbentünk rá, hogy Gábor menthetetlenül szerelmes és most, hogy csalódott, hát kegyetlenül szenved, mint ahogy egy autentikus szerelmeshez illik.

A tény önmagában, hogy szerelmes, még nem lett volna nagy baj. Mások is átestek már ezen, ő is kiheverné idővel… A bökkenő ott volt, hogy az ő szerelmének alanya nem létezik. Illetve igen, mi vagyunk az, vagy jobban mondva a mi műgonddal összetákolt leveleink és az ő felcsigázott fantáziája.

– Azt hiszem, srácok, ebből elég volt… Ez a tréfa ki van aknázva… talán kicsit túlságosan is…

– Úgy látszik túllőttünk a célon…

– Valamit csinálni kéne… ezt nem hagyhatjuk így…

– Meg kell mondani Gábornak az igazat…

– Majd meglátjuk… este találkozunk.

– Szervusztok.

Gyurival együtt vágtunk neki a Dunakorzónak. Enyhe, március eleji este volt. Buda sziluettjei csipkézték a felhőtlen eget. Egészen a Margit-hídig gyalogoltunk.

– Gyuri – szóltam -, ezt a kását mi főztük, nekünk kell megenni. Magyarán, egyenesbe kell hozni Gábor kalamajkáját. Szegény srác a végén még öngyilkos lesz…

– Helyes, magam is ezen gondolkoztam… Mit tanácsolsz?

– Mindenekelőtt meg kell neki mondani az igazat. Azután megírjuk a dolgot B. Verának. Bocsánatot kérünk tőle, hogy a nevében leveleztünk. S aztán… Mi a véleményed: megpróbáljuk összehozni őket. Ki tudja…? Talán menni fog…

– Megpróbálhatjuk. Holnap megírjuk nálam a levelet B. Verának, én rögtön átadom az Erzsinek, aki még vasárnap eljuttatja Verához.

Másnap, szombat délután a Fedettben voltunk. Ahogy kifelé indultunk a Margitszigeten a híd irányába, körül fogtuk Gábort és töredelmesen bevallottuk neki az egész ügyet… Ő nem haragudott, legalábbis nem mutatta. Még gratulált is hozzá… A hangjában nem volt semmi cinizmus, de volt valami más: szomorúság…

Újra elkezdődött egy hét, Gábor két napig nem jött iskolába. Már aggódtunk, hogy történt vele valami. Felkerestük a lakását. Kiderült, hogy semmi komoly baj nincs, csak heveny influenzát kapott. Közben megérkezett B. Vera válasza. Hosszú és mulatságos levél volt, melyben elmesélte az ő részéről az egész komédiát úgy, ahogy ő látta egész idő alatt. Biztosított róla, hogy bár sok kellemetlenséget okoztunk neki, megpróbál megbocsátani nekünk abban a reményben, hogy már épp ideje, hogy benőjön a fejünk lágya és gondoskodni fogunk róla, hogy ez megtörténjen.

Elég szép és elnézően megértő levél volt, de szó sem volt benne kitüntetésről viselkedésünk nyomán és semmiféle bátorító szó egy további eszmecserére. Ennek ellenére elhatároztuk, hogy megvárjuk őt még aznap este az iskola előtt. Gyuri és jómagam vállaltuk a csöppet sem hálás feladatot. Minden kertelés nélkül megmagyaráztuk neki az ügy lelki fejleményeit. Valóban nagyon értelmes és jóindulatú kislánynak bizonyult és hajlandónak mutatkozott segíteni nekünk Gábor lelki egyensúlyának helyrebillentésében. De többször is kijelentette, hogy persze nem kívánhatjuk tőle, hogy viszonozza egy, számára tökéletesen idegen és ismeretlen fiú galád módon felkeltett érzelmeit. Nem is eredtünk vitába erről.

– Nem, nem… nem is erről van szó, csupán arra akarjuk kérni, hogy jöjjön el velünk vasárnap délután moziba…

Egy kicsit gondolkodóba esett, aztán nagy megkönnyebbülésünkre azt mondta, hogy ezt éppenséggel megteheti, mert vasárnap ráér, és ha nekünk ez olyan fontos stb, stb…

– Akkor azt javasoljuk, hogy találkozzunk vasárnap fél négykor a Décsi mozi előtt. És… – kezdtem dadogni – persze Gábort is meghívtuk a moziba.

– Mondják, maguk egészen gügyének néznek engem, akinek még ezt is meg kell magyarázni? Mintha nem lenne teljesen világos, hogy a maguk csavaros agyában már készen van a terv, miszerint Gábor nem is fogja tudni előre, hogy ez én vagyok… hanem csak utólag… ha egyáltalán…

– Bámulatos szellemi teljesítmény… ördöge van pontosan… így terveztük… tehát… benne van?

– Javíthatatlan alakok, meg kell hagyni… de azért ott leszek.

És itt volt az a perc, amikor a nagybetűvel írott Történelem beleavatkozott a kisdiákok szerelmi idilljébe, játékaiba…Esztelenül beletaposott durva lábaival ebbe is, csak úgy, ahogy átgázolt más, millió és millió idillen és millió más életen. A háború már ötödik évében volt ekkor, de mi még nem éreztük azt teljes súlyában. Amikor Auschwitz gázkamrái már teljes kapacitással működtek 1943 nyarán, én, a pesti zsidó gimnazista, még Balatonbogláron üdülten három hétig… Akkor ezt még nem tudtuk. Ha most ennek tudatában vissza gondolok erre, hátborzongatóan hat rám …Auschwitz és Boglár…1943 nyara egy és ugyanakkor…

Még most is, 1944 márciusában, legkomolyabban az foglalkoztatott minket, hogy Gábor és Vera szénáját rendbe hozzuk. Számunkra ez volt a nagy probléma futballmeccseken, G. tanár úr szeszélyein, a Nemzeti bemutatóin, a Fővárosi Zenekar hangversenyein és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Vesta moziban tartott razziáin kívül.

Egészen addig, amíg közvetlen közelről koppintottak a fejünkre. S ez egy vasárnap volt, azon a vasárnapon…

A Vasas-Elektromos meccsről jöttünk be villamoson a városba. Valami különös érződött már reggel… de ekkorra már mindenki tudta, mi történt. Az utcákon német páncélosok csörtettek, német csapatok masíroztak. Magyarországot megszállták a dicső, szövetséges német hadsereg katonái. 1944. március 19-et írtunk…

Vera ott volt a Décsi mozi előtt… Ahogy meglátott bennünket, odasietett hozzánk és egyenesen, ösztönösen Gáborhoz fordult:

– Gábor, ugye? Én B. Vera vagyok. Tényleg örülök, hogy megismerhettem, de most el kell búcsúzni egymástól.

Ott álltunk a Décsi mozi előtt… egy halkan morajló, kezébe jegyekkel hadonászó tömeg közepén. Az előadást felfüggesztették, az emberek lassan megértették, hogy ma itt nem lesz mozi… Ott volt Verán kívül Julika, Erzsike és Kati, és ott volt Gyuri, Herbert, Gábor és jómagam. Valami szorongatta torkunkat. Aztán elbúcsúztunk egymástól. Mint később kiderült, néhányuktól örökre… Ezt még nem tudtuk akkor… De már több, mint sejtettük, hogy most, itt, a Décsi mozi előtt elbúcsúztunk életünk egy fejezetétől, a gondtalan, élménydús diákéletünktől.

 

A fotó illusztráció, a novella szereplőihez nem kötődik.

A képen Hoffmann Katalin és Katona Ottó szerepel ז״ל

1 komment

  1. Bámulatos írás született Zoli egy régebbi tollából is.

    Már a címből, a dátumból pontosan tudhattam, hogy ez a történet nem végződhet happy enddel, de Zoli mégis úgy irányította az olvasó gondolatait, hogy szinte képes voltam megfeledkezni a gyászos dátum kiszámítható üzenetéről.

    A kedves diáktörténet, a csínytevés ártatlansága annyira gördülékenyen szárnyalt, hogy önkéntelenül vártam mondatról mondatra a folytatást. Aztán egy pillanat alatt rádöbbenhettem a valóságra. Arra, hogy a történet végén a szereplők közül többen utoljára köszöntek el az iskolatársaktól, ott a Décsi mozi előtt.

    Ha ezt a történetet éppenséggel egy moziban látom, a film végét követően ösztönösen maradok a helyemen, nem mozdulok, egy darabig csak meredek előre…

Hozzászólás