Haifától északra a Krayotban, ahol az első izraeli félévem telt alig láttam ilyet. Tel-Avivban viszont mindennapos.
Feleségemmel „regázásnak” neveztük el. A buszokon jàtszák az őslakosok. A lényege, hogy mikor a busz megáll és a leszállók zöme már a járda aszfaltján, a buszvezető pedig már csukná az ajtót, akkor a játékos feláll a székéről és hangosan regázni kezd: Regá regá nág!/Várjá’ várjá’ sofőr! Ismételgeti ordítva, de minden indulat nélkül. Ha tömeg van, akkor az utazó közönség, mint egy görög tragédia kórusa átveszi a regázást. A sofőr, ha kikanyarodott is a megállóból, most megállítja a buszt és újra kinyitja az ajtót. Az igazi hazárdőr ilyenkor még összeszedi az ülés alatt szètgurult mandarint… de senki sem sürgeti! Nem maradhat a buszon, aki le akar szállni! Ez a közös óhaj. A sofőr is ismeri a játékszabályt. Nyugott, mint a bolondokháza ápolói. 10 buszozásból 8 rega ez a statisztika. Pénteken sűrűbb. A piacoknál pedig gazdagodhat a játék: a Hatikva piacon átjövő buszokon időnként 7-8 nahtkaszli méretű gurulós bevásárló táska (pesti nevén: banyataxi) utazik. Ha a regázó közülük kerül ki, akkor nagyon izgalmas meccs várható. A játszó természetesen távolabb ül az ajtótól, mint a többi banyataxis. Elindul, a gurítva is nehéz jószágát pedig próbálja átemelni a többin. Igazi interaktív sporteseménnyé válik az akciója. Mindenki segíteni próbál, de legalàbbis szakért. Mint egy focimecsen: -Passzolj,már! – Lőjjed, ne cipeld! – ilyesmi. De közben persze senki nem felejt el ordítva regázni. Aztán hosszas kinti dudaszó után – hisz az egyetlen járható sávban állunk – a játékos leszáll. De a sors már kijelölte a következőt. Mi még nem tudjuk, hogy ki az, mert nyugodtan ül, pókerarccal, mint a koncentráló atléták. Egészen a következő ajtócsukásig, amikor is felharsan majd ajkairól a csatakiáltás: rega rega nág.
Ezt csak tel-avivi meri megcsinálni. A turista már két megállóval a leszállás előtt rémülten hurcolkodni kezd az ajtó felé. Mi meg friss bevándorlók irígy csodálattal bámuljuk a rega hőseit. Nyomjuk a leszálló gombot és speiccelünk lefelé ajtónyitáskor.
A múltkor viszont annyira belefeledkeztünk a mellettünk ülő vadidegennel a szelíd beszélgetésbe, hogy nem vettük észre: a busz már ott járt, ahol le akartunk szállni. Sietve búcsúzkodtunk, mikor csukódott az ajtó. De Ági nem vesztette el a lélekjelenlétét: – Rega! – szaladt ki a száján.
A kórus persze most is a hős mellé állt: – REGA REGA NAG! – diadalmenetben leszálltunk. Néztünk a busz után.
Ági felkiáltott és a nyakamba borult: – Tel-aviviak vagyunk! Igazi tel-aviviak!
Nagy lájk!!!! 🙂
Ez tényleg egy jó írás végre!
(Annyit azért javíts ki, hogy a sofőr az náhág és nem nág. Fe ha a hát nagyon nem akarod ejteni, akkor is náág. )
A krayotban nem tom, mert sose utaztam ott buszon, de Jeruzsálemben ugyanez megfigyelhető.
Ami viszont teljesen kiveszett sajnos az a megállók közti fel- és leszállás. 15-20 éve még ott szálltál le, ahol akartál és a piros lámpánál meg simán fel lehetett szállni, ha kopogtattál az ajtón. A Közel-Kelet e kedves vonása azomban sajnos megszünt.