Gideon Peer/ujkelet.live
Ha a kedves olvasó a címre felkapja a fejét, és azt kérdezi, hát az meg mi a csuda, teljesen megértem, eddig én sem tudtam. De autót vettem, és grátiszként kaptam egy multimédiát. Meg mobileyet is, de azt most ne firtassuk, elég lesz megemészteni a multimédiát.
Régen, ha autót vásárolt az ember, a vételár lepengetése után már nem sok maradt. Elégnek bizonyult, ha tudott sebességet váltani, és nyomta a gázt, mint süket a csengőt. Ha még azzal is tisztában volt, melyik bakelitkarral kell indexelni, és melyikkel felgyújtani a lámpát, már mehetett is isten hírével.
A mai autókban annyi a kütyü, mint egy repülőgépben, bár még pilótafülkében sosem ültem, de moziban már igen, így van rálátásom a témára.
Az autómba szerelt multimédia egy képernyő, amolyan tablet, amely arra szolgál, hogy információkkal lássa el a sofőrt, illetve szórakoztassa, ha úri kedve úgy kívánja, vagy ha arra fűlik a foga.
Mit tud? Lehet telefonálni, rádiót hallgatni, az időt is mutatja, és látjuk, ha hátrafelé tolatunk, mi van mögöttünk. Sok minden mást is tud, de amiről szólni szeretnék, az a GPS. A kis képernyőn látni a térképet, amerre utazunk, miközben egy előzékeny női hang el is mondja, mit kell tennünk: balra, jobbra forduljunk, stb. Ahhoz, hogy működésbe hozzuk, természetesen előbb be kell írni a kívánt címet, annyira azért mégsem okos, hogy a gondolatunkat is kitalálja.
Nos, itt kezdődik a baj. Az izraeli utcák nevét annyiféleképpen lehet írni, ahányféleképpen nem szégyellünk, és akkor még messze nem vetettem el a sulykot. Kis országunk nagy találmánya, hogy nincs egységesített írásmód, a szabad választási mód érvényesül, illetve, ki hogyan gondolja el magában a helyesírás szabályait. Én általában rosszul, de ez viszonylagos, mert kérdés, hogy mihez képest? Nem kívánom tovább dicsérni hazánk 69 év alatt elért érdemeit, legyen elég annyi, hogy teljes a káosz.
Ezért kaptam fel a fejemet a közlésre, hogy az autómban lévő GPS hangra is működik. Az ember bemondja a címet, a készülék pedig teszi a dolgát. Ki is próbáltuk, az autókereskedő közölte a multimédiával lakásom címét, indulhattam is. A GPS egészen hazáig kísért, mondhatnám, kéz a kézben értünk haza.
Boldog voltam, alig vártam, hogy kipróbáljam. A Lechi utcába volt dolgom, közöltem is legott a GPS-vel.
Nem jutottam a kért utcába, egészen máshol kötöttem ki.
Mi lehet az oka, mit nem tettem jól? Hiszen ugyanazokat a gombokat nyomkodtam, amit mesterem és tanítom, a kereskedő.
Addig törtem a fejem, míg rájöttem: a multimédiának magyar akcentusommal van baja. Az nem tetszik neki. Nem az első és nem is az utolsó ebben az országban. A héber ábécében vannak olyan betűk, amit a magyar anyatejen növekedő ajkak képtelenek kiejteni. Ez olyan, mintha valaki, aki nem tud magyarul, illetve akcentussal beszéli a nyelvet, el akar a Baba utcába jutni. Persze, rosszul ejti ki, az autója a Papa, vagy a Mama felé viszi, ha szerencséje van, akkor a Dada utcába, onnan már nem lehet messze a Baba.
Azzal tisztában vagyok, hogy akcentusom ebben a fordulóban már nem fog megváltozni, nem tette 46 éven keresztül, miért pont most gondolná, elérkezett az idő, hogy magyar akcentus nélkül beszéljek? Különben sem igazán szeretném, ha megfosztanának ettől az ékességemtől: elvenném unokáimtól legkedvesebb szórakozásukat… Mit tegyek?
Kerestem, és találtam megoldást. Minden utazás előtt kinyitom a térképet, és a cím közelében kinézek magamnak egy normális, kiejthető nevű utcát, amiben nincs chet, cháf, ájin és egyéb héber nyalánkság. Addig keresgélek, amíg a környéken nem találok egy Arlozorov, Jabotinsky, Ben Gurion utcát, de a Golda és Begin is számba jöhet. Ezeket legalább rendesen ki tudom ejteni, és a multimédia is hajlandó elfogadni.
Amikor megérkezem, nem marad más hátra, mint megtalálni a keresett címet.
Ha szerencsém van, akár még sikerülhet is.
