Vitaindító riportok 1.

Aser Rona/ujkelet.live

Amikor a figyelmembe ajánlották Frölich Róbert cikkét és elolvastam, elsőre nem nagyon értettem a felzúdulás okát. Az inkriminált bekezdés csak egy apró részét képezi a terjedelmes interjúnak, ahol a Dohány utcai zsinagógától a katonai tábori rabbiságon keresztül Elie Wieselig sok-sok téma érintve volt.

A reakciókat olvasva azonban rájöttem, hogy ha a riportból kirajzolódó teljes képet nézzük, az valóban van annyira elkeserítő, hogy megéri egy röpke reflexió erejéig figyelemre méltatni.

1990-ben, nagyjából húsz perccel azután, hogy Magyarország és Izrael között újra létrejött a diplomáciai kapcsolat, önkénteseket toboroztak az április végén esedékes Életmenet / March of the Living / מצעד החיים –on való részvételre. Ez az – azóta már évtizedes hagyománnyá vált esemény – másodszor került abban az évben megrendezésre, első ízben 1988-ban járták végig a világ zsidó fiataljai az Auschwitz-Birkenau táborok közti útvonalat csendes megemlékezés keretében – még magyar résztvevők nélkül. A program maga elég egyszerűnek hangzott: egy hét Lengyelország, ahol elvisznek bennünket a legismertebb koncentrációs táborokba, gettókba, zsinagógákba, zsidó temetőkbe, természetesen a hét csúcspontja a fent említett emlékező menet, amelyet épp a soá napjára, niszán 27-re időzítenek; ezt követi egy hét Izraelben, ahol jom haacmautkor a jeruzsálemi sétálóutca ünnepi kavalkádja ellenpontozza a szürke lengyel eget és a komor emlékeket. Mindezt persze sűrű múzeum- és légitámaszpont-látogatással nyakonöntve, teljesen ingyen.

Az ok, amiért „toborozni” kellett az embereket az az volt, hogy mindezt ahhoz a feltételhez kötötték, hogy a jelentkezők elvégeznek egy jó kéthónapos, hétvégénként tartott kurzust. A kurzus témája röviden összefoglalva: gyorstalpaló zsidóság volt. Tekintve, hogy akár csak egy-két évvel azelőtt még javában dübörgött a szocializmus (bár itt-ott már kisebb recsegéssel), világos volt, hogy a tizen- és huszonéves fiataloknak semmi vagy minimális háttérismeretük van a zsidó történelemről, cionizmusról, soáról, Izrael államáról és még nagyon sok mindenről. És tényleg. E sorok írója is itt hallott először jópár alapvető kifejezést, információt ezekről a témákról. Az előadók között ott volt Eliezer Even is, a budapesti szochnut első igazgatója (jót derültünk héber akcentusán), valamint Raj Tamás rabbi is. A kapott ismeretanyag aztán biztos alapot teremtett számomra a továbblépéshez. És ott vetődött föl bennem legelőször a kérdés: mit keresnek a zsidók, (akkor) 45 évvel a soá után még mindig Magyarországon?! A kérdést később magamban kiterjesztettem egész Európára, de akkor még csak eddig a pontig gondoltam végig a problémát. Mi vitte rá a zsidókat, hogy miután végigkergették őket a zsidótörvényeken, a gettósításon, a deportáláson, a munkaszolgálaton és a halálmeneteken, visszatérjenek oda, ahol ezt az egészet megtették velük, és tovább éljék az életet, mintha mi sem történt volna, egymás mellett élve a csendőrökkel, a nyilasokkal, a feljelentőkkel, a házmesterekkel, és – ez a legborzasztóbb – a közömbösen szemlélődő tömegekkel. Számomra akkor, 16 évesen világossá vált, hogy én nem akarok ebben az országban élni. Előbb vagy utóbb, de alijázni fogok. Harmadik lehetőség (tehát másik országba kivándorolni, ami nem Izrael) föl sem merült. Az aztán tényleg csöbörből vödörbe lett volna.

2001-ben aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy feleségemmel és másfél éves gyerekemmel megtegyem ezt a lépést: alijáztunk. A rendszerváltás óta eltelt évtized véglegesen meggyőzött arról, hogy nem Magyarország az ígéret földje. Egyfelől az újjáéledő antiszemitizmus és a horthysta nosztalgia (Csurka és társai), és másfelől a zsidó – úgy az ortodox mint a neológ – hitközségekben konzerválódott pártállami rendszer nem tették lehetővé, hogy egy megnyugtató jövőképet lássak a magam és a reménybeli gyermekeim számára. Szomorúan konstatálom, hogy helyesen cselekedtem.

De mi köze mindennek a Frölich-interjúhoz? Csak annyi, hogy ő és szavai megtestesítik azokat a tulajdonságokat, amik annyira jellemzőek az újkori magyar zsidóságra a 19-ik század elejétől a mai napig. Minden, amit a Dohány utcai zsinagógától a katonai tábori rabbiságon keresztül a Elie Wieselig bezárólag mondott. A számos felvetődött téma között persze előkelő helyen áll a „golyófogó”-kiszólás. De hát az csak egy félmondat. A lényeg az egészben van, illetve a mögötte meghúzódó felfogásban. Az a felfogás, amin még tíz soá sem tudna változtatni, ha maradna utána még élő zsidó a Kárpát-medencében: mi magyarok vagyunk, nekünk itt jó, vagy ha nem, akkor nyilván a mi hibánk. A nagy világon e kívűl nincsen számodra hely; (…) itt élned, halnod kell. Na ja. Csak meg ne orroljanak rá a magyarok, hogy kisajátítja a kedvenc idézetüket. Persze ez így a cikkben nem hangzott el, de ennek a versnek a ragacsos mondanivalója tapad cuppanva a főrabbi minden szavára. És nincs ezzel egyedül. Mintha bizony a zsidóságnak nem lenne épp elég idézete, hogy csak egyet említsek: A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, mint a föld homokja, ki kell terjesztened nyugatra és keletre, északra és délre, általad s utódaid által nyer áldást a föld minden népe. Ez nem elég magasztos? Szerintem igen. De a magyar zsidóság retteg ettől. Nekik jó a „langyos sör”. Ugye, ugye, Kertész Ákos? A magyar zsidók is „genetikusan alattvalók”. Sajnos.

Az egyik válaszcikk így fogalmaz: „Miért van az, hogyha valaki egy Taglit úton arról mesél, hogy ő a gázai határvidéken él, és erősen cionista elveket vall, akkor a háta mögött az előadás után “zsidó nácinak” bélyegezik?” Ez én vagyok. Nem is tudtam róla. A hátam mögött így beszélnek rólam. Mi az, hogy „erősen cionista? Van olyan is, hogy „enyhén cionista”? Mentes, mint az ásványvíz? Jelzem, büszke vagyok erre a kitételre, de csak azért mert magyar zsidó fiatalok szájából hangzott el. A vitaindító cikkel összhangban az ő véleményüknek épp a fordítottja felel meg a valóságnak. A náci nem náci. Hanem anti-náci. Ezért jöttem el Magyarországról. A nácik miatt. Hogy ne kelljen a képüket néznem. És ezt el is mondtam a csoportnak, akikkel mindössze egy sabatot töltöttem. Családostul, két-három gyerekkel. Akkor még csak annyi volt. De mi köze ennek ahhoz, hogy hol lakom? A tel avivi vagy haifai lakosok nem nácik? Hol húzódik a határvonal? A „jos”-ban (Júdea és Somron) lakók nácik? De én nem ott lakom!

A fejekben uralkodó káosz itt a probléma. A másik probléma pedig az, hogy a magyar zsidóság vezetői fejében pontosan ugyanekkora káosz lakozik. Ha nem így lenne, a rendszerváltást követő negyed századot nem zavaros hitközségi belháborúk töltötték volna ki, hanem a magyar zsidóság módszeres „korrepetálása” az elmulaszott 45 évből és még többől. Mert amíg – alternatíva híján – a magyar médiából tájékozódik és a zsidóság vezetőinek hozzáállása megerősíti ezt a vonalat, addig bizony azt fogja gondolni, hogy csak a zsidó nácik érzik jól magukat Izraelben, és csak a bolond gondolja azt, hogy ő valójában oda tartozik. Maradjon is ott. Golyófogónak.

Előzmények: link

kép: Shutterstock.com